Amikor nem érem el a tavaszt novemberben

hirdetés

Amióta az egyik legnagyobb mobilszolgáltató a királyi postához vezényelte a késedelmesen fizetőket, kicsikét tovább szomorodott a világ. Mert, akit olykor meglegyint a kikapcsolás réme, többszörösen kárvallottnak érzi magát, ha nem tudja interneten rendezni a számláját, rögvest az értesítés után. Nem elég, hogy a számláján nem kacérkodik egyetlen huncut peták sem, tartalékait – még ha azok csekélykék is – zsebében tartja, kopott kulcsok, papír zsebkendő foszlányok és dohányszemcsék társaságában.

Aztán eljön a hideglelős pillanat, hiába hívja kedvesét, gyermekét, édesanyját, vagy éppen a hitelezőjét, aki már a nyaka elvágását festette föl jövőkép gyanánt, bizony csak egy géphang hívja föl a figyelmét arra, hogy „nyasgem”, a kimenő hívások letiltva, igazi „kocsedót” kapott, alattomos beletérdelést, rúgást, a világ összeomlásának borongós előszelét. És ilyenkor valóságosan megtapasztalhatjuk, miként hullott elemeire az egykor még oly biztonságosnak tetsző világ.

A rendnek megfelelően elballagunk a kijelölt postahivatalhoz, a Szent Istvánról elkeresztelt bazilika szomszédságába. Szemünkkel kutatjuk az ablakot, ahol leróhatjuk tartozásunkat, de azt a tájékoztatást kapjuk, hogy fáradjunk be a kinti kapun, és ott az udvaron van egy szintén a postához tartozó kuckó, ott szabadulhatunk meg a szolgáltató ránk mért büntetésétől, s kaphatjuk vissza szeretteinket, családunkat, fátyolos hangú kedvesünket, konkrét fenyegetéssel élő hitelezőinket.

A kapu zárva, némi reményként néhány kapunyitó, az egyik valószínűleg a posta tulajdona, de tájékoztató szöveg hiányában csak találgatni tudunk, melyik a lakóké és melyik a királyi hivatalé, nem beszélve a kódról, ami nélkül ugye az egész nem ér fabatkát sem. Elkedvetlenedve visszaballagunk a főpostára, tolakodva kérdést intézünk a mosolygós nézésű postás kisasszonyhoz, aki mogorvára vált, elege van ebből a kérdésből, de végül is megesik a szíve rajtunk és megadja a kódot.

Pötty, pötty és pötty…hátul az udvar végében régies svádájú hivatali helyiség, ódon fa kuckók, a telefonos befizetésnél senki. A hőség államilag garantált, kicsikét pazarlós, ver a víz, magánszámként megszabadulok a felsőruházatomtól a végkifejlet kivételével. A kolleginák is morgolódnak, “hol a francban van a Teri, azt mondta csak gyorsan kiszalad valahová”. Várok. Kisvártatva egyenruhás hölgy érkezik, “jövök, jövök”, mondja a többieknek, látom, látom, mondom magamban.

Tájba illőn, szalmakazalra emlékeztető hollófekete frizurát visel, amit hellyel-közzel már megfehérített a hétköznapok hóvihara. Szomorúan mosolyog, magához ragadja a pénzösszeget, zongorázik kicsikét a számítógép klaviatúráján, a dallamok a szívembe hatolnak.

Nem vádolhatom, így járnak a mulasztók, az élhetetlenek, a peremen egyensúlyozók. És ide jutnak, akik egy gyenge pillanatukban elengedik az esélyeiket, vagy az esélyek engedik el őket.

Pedig ez itt kérem – egy széthullott világban – még a felszínen maradás; mit szóljanak, akik már nem tudnak fizetni, mit szóljanak azok, akik csúnyán megfizetnek. Ők vajon melyik hátsó udvarba kopogtatnak, melyik bezárt ablak előtt ácsorognak, jól tudva, hogy előttük már az ablakokat és az ajtókat is régen bezárták.

Kilépek a fölszakadó sebek utcájára, az egyik ajtómélyedésben nagykabát alszik, olyan, mintha a kutya szájából tépték volna ki, pedig az élet cincálta így össze. Kicsit megnyugtató visszailleszkedni a multi-szolgáltatásba, a jól működők közé, nyomogatom a gombokat, keresem az elmúlt órák vigaszait, de nem kapcsolható. Sem a vigasz, sem senki.

Nem érem el a tavaszt ebben a különös novemberben. Pedig megfizettem a bűnömet, és most már szolgáltatnia kellene a rendszernek. Mégsem teszi… Hosszú-hosszú órákig hagyja, hogy még jobban egyedül érezzem magam.

 

Fodor Sándor

Kommunikációs tanácsadó

Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. Az Életszépítők egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Mert Élet és mert Szép. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Loading...

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás