Kortünetek, kordokumentumok. Emlékek közt, édeskeserűn. Benkő Sándor sajtó nagydíjas fotóriporterrel beszélgettünk

hirdetés

hirdetés

Benkő Sándor Vas megye talán legismertebb, egyúttal legelismertebb fotókrónikása; képeit nemcsak Vasban ismerik, de a megye lakossága 32 éven át nap mint nap láthatta fotóit – hírképeit, eseményfotóit, önálló képriportjait – a megye napilapjában. Felfokozott munkatempóban, nagy munkabírással és szenvedéllyel dolgozott. S mivel múlt időben kell Sándor napilapos munkájával kapcsolatban fogalmazni, méltóbb, s érthetőbb lenne azt írni, hogy egy tartalmas pályafutás után pár éve nyugdíjba vonult; él és virul. Sanyi él. Hogy virul, abban nem vagyok biztos – nem szívesen beszél a fájdalmáról. Vas megye többszörösen díjazott fotókrónikása megérdemelte volna, hogy a megyei napilap vezető fotóriportereként vonuljon nyugállományba. Nem így alakult.

Hét évig közvetlen kollégák voltunk. Amikor 17 évvel ezelőtt a laphoz kerültem, te már jó ideje a fotórovat vezetője voltál. Hogyan kezdődött? Készültél erre a pályára?
Benkő Sándor
Benkő Sándor

Geodéziát tanultam, a fotózás ekkor még nem érdekelt, bár tanultam fotogrammetriát és a légi fotózásról is tudtam valamicskét. Friss házasként a feleségem irányította a figyelmemet a fotózásra, ez volt ugyanis a hobbija. Időigényes hobbinak bizonyult, ezért egyszer azt találtam neki mondani: nem értem, mit tökölsz annyit a képekkel, csak megnyomod a gombot, és kész is a fotó! Erre a kezembe adta a fényképezőgépet, és közölte: mielőtt ilyen hülyeségeket mondasz, próbáld ki!

Alaposan kipróbáltad… Tehát a nejednek köszönheted a hivatásodat.

Voltaképpen igen. Azt vallom, ha az ember csinál valamit, azt csinálja jól! A feleségem akkoriban letette a fényképezőgépet – jöttek a gyerekek, nem volt ideje a fotózásra -, én viszont egyre jobban élveztem a dolgot, s elkezdtem céltudatosan fotózni. Küldtem anyagokat a Fülesnek, a Magyar Ifjúságnak, a Tükörnek, később tudósításokat az Új Tükörnek és a megyei napilapnak, ezek rendszeresen meg is jelentek. Kis idő múltán megkeresett a vasi napilap főszerkesztő-helyettese, és felajánlott egy fotóriporteri állást. Pár nap gondolkodás után elfogadtam az ajánlatot.

Nem születtem fotóriporternek, azzá váltam, és mivel érdekelt, meg is szerettem, a hivatásommá vált.

Én az érett, profi fotóriportert ismertem meg. A fotórovat vezetőjeként nagy tempót diktáltál, mint maga a műfaj: az esti lapzárták, a hírértékkel bíró események… Egy újságíró késhet, akár távol is maradhat, de egy fotóriporter ezt nem teheti meg.

A tempót nem én diktáltam, hanem az események. Néha nagyon is terhes volt a rengeteg munka. Rovatvezetőként soha nem kértem egyik fotóstól sem olyat, amit magam nem tudtam volna megcsinálni. Mivel a kollégáim fiatalabbak voltak nálam, inkább magamat terheltem, hogy nekik több szabadidejük maradjon.

Tele van a világ tehetséges fényképészekkel, fotóművészekkel. Milyen pluszokat igényel fotóriporteri munka?

Ez egy különös életforma, amit a családomnak is el kellett fogadnia. Sokkal több időt töltöttem a munkámmal, mint velük. Persze egy idő után az ember rájön: hiába a hivatástudat, a munka, a munkahely nem lehet fontosabb a családnál… Egy fotóriporternek mindenekelőtt hírérzékenynek kell lennie: ki kell válogatnia a rengeteg információból a lényeget, utána kell menni a híreknek, azokat fel kell dolgozni, s úgy kell tálalni, ahogyan azt a főszerkesztő, de legfőképpen az olvasó igényli. Ha helyzet van – baleset, tűzeset, egyéb hírértékű esemény -, menni kell, hétvégén, karácsonykor, hajnalban, éjszaka… Az újságnak az a feladata, hogy minél gyorsabban, pontosabban tájékoztassa az olvasót a történésekről – ez meghatározza a fotóriporter munkáját. Menet közben éreztem rá, hogy van ehhez affinitásom – fényképész nem akartam, s nem is tudtam volna lenni.

A pályád elején nemigen volt újságíróképzés, a kollégák jó része bölcsész, pedagógus, gazdasági diplomával rendelkezett. Feltételezem, fotóriportereket sem képeztek. Ki segített a felkészülésben? Volt­ mestered?

Sokat tanultam az idősebb újságíróktól, segítettek eligazodni az új feladatok között. Volt mit tanulni 28 évesen, hisz soha nem dolgoztam azelőtt szerkesztőségben. A lapnál dolgozó fotósok is sokat segítettek. A középiskolában és a főiskolán megtanultam az alapokat: voltak fogalmaim a vegyszerekről, a képkidolgozásról. A képkészítés alapjait autodidakta módon sajátítottam el: rengeteg szakkönyvet elolvastam, majd, miután felvettek a Magyar Újságírók Szövetségébe, ott folytattam a tanulmányokat. A továbbképzések, tanfolyamok és a szakmában eltöltött idő hatására váltam egyre magabiztosabbá. Ez a pálya szakmai része.

A látásmód azonban teljesen más kérdés, az kialakul az emberben. Ha jó a látásmódja, akkor jól kódol és jó kép születik.

A jó kép átadja a legfontosabb információkat, vagy egyszerűen csak jó ránézni. Egy fotóriporternél meghatározó lehet, hogy az olvasók számon tartják-e, ki van az adott kép mögött, felfigyelnek-e a készítőjére. Fontos az objektivitás is, ami a fotóst hitelessé teszi. A bizalmat – főleg a mai időkben – nehéz megtartani; az eljátszott bizalmat ugyanakkor szinte lehetetlen visszaszerezni. A szakmában eltöltött idő magabiztossá tesz, segít eligazodni az információk özönében, gyorsabban reagál az ember, javul az értékítélete. Arra viszont vigyázni kell, hogy a tapasztalat ne váljon üres rutinná – ez ugyanis a kiüresedés és a felszínessé válás csapdája.

Egy fotóriporter folyamatos nyomás alatt van, hiszen – legtöbbször – már a másnapi lapszámba jó, de legalább felhasználható képet kell készítenie. Emlékszel még az első napilapos képanyagodra?

Az első munkanapomon egy gazdasági cikkhez készítettem illusztrációt és egy hírképet. Természetesen nagyon izgultam, de ez a fajta izgalom azóta sem múlt el. Csak akkor nyugszom meg, ha már látom a végeredményt, és az egyezik azzal, amit elképzeltem. Abban az időben nehezebb volt a helyzet, mert csak az előhívások, nagyítások után látta az ember, hogy milyen fotót készített. Ma már sokkal egyszerűbb, mert azonnal visszanézhető a fotó.

Pályád elején még klasszikus nyomdai kivitelben, nem pedig digitális nyomtatásban készült az újság. Hogyan oldottátok meg például azt, amikor egy 20 órakor kezdődő rendezvényt kellett fotózni, és 21 órakor volt a lapzárta?

Jó ideig sehogy. A nyolc órai esemény már nem került be a másnapi újságba. Bizonyos kémiai folyamatokat felgyorsítani ugyanis nem lehet. Amikor ki volt centizve, hogy egy késői esemény éppen belekerülhet a másnapi újságba, jöhettek akadályok: késett az előadó, csúszott a program, nem volt felfűtve a hívó berendezés… Idegek a plafonon, stressz az egekben. Ezen próbáltunk segíteni, takarékossági megfontolásból, a képkidolgozási idő lerövidítése érdekében az elsők között vezettük be a hibrid fotókidolgozási módszert. A lényege az volt, hogy filmre fotóztunk, amit elő is hívtunk, viszont nem készítettünk róla papírképet, hanem a negatívot digitalizáltuk egy szkenner segítségével. A felgyorsított folyamattal már bekerülhetett a nyolc órai esemény a másnapi újságba, ráadásul megtakarítottuk a papírképkészítés költségét.

A 2000-es évek elején begyűrűző digitális technika hatalmas áttörést jelenthetett számotokra. Könnyű volt az átállás? Mire volt képes az első digitális fényképezőgépetek?

Az első szerkesztőségi digitális gépünk egy Nikon D1 volt. Négyen osztoztunk rajta, ami konfliktusokhoz is vezetett, de tény, hogy az esti munkákat mindig azzal kellett az ügyeletesnek készítenie, hogy időben leadhassa a képet. Az egyik fotós kollégámmal vásároltunk magunknak egy­-egy kis digitális kompakt gépet, hogy gyorsabban, kényelmesebben dolgozhassunk. Akkor már szerettük volna elkerülni a labormunkát. A nagy Nikon gép felbontása akkoriban 2,7 megapixel volt. Ha belegondolunk, hogy ma a leggagyibb digitális fényképezőgépek is képesek 20 megapixeles kép készítésére, érzékelhetjük az eltelt 15 év technikai változásait. Ekkoriban már fotórovat-vezetőként dolgoztam; nehezebben ment az átállás, mint amikor a fekete-­fehérről álltunk át a színes technikára. Át kellett a mechanizmust alakítani, teljesen új archiválási módszert kellett kitalálni.

Az internet szerkesztőségi bevezetését együtt éltük át. Ha jól emlékszem, az első időszakban, 1999-2000 körül csak néhány ormótlan szerkesztőségi számítógépen volt elérhető a világháló, és alig voltak értékelhető magyar hírportálok. A piacvezető hírportálok közül páran akkoriban indultak, mai szemmel mosolyogtatóan fapadosak voltak, mégis tátott szájjal bámultuk a szerkesztőségben a monitoron csordogáló híreket. A Magyar Távirati Iroda hírei – melyeket a lapnál folyamatosan figyelni kellett – mindeközben­ még telefaxon jöttek. Az internet mennyiben változtatta meg a napilapos munkádat? 

Helyesbítek: nem néhány ormótlan számítógépen, hanem egyetlen egy számítógépen, a titkárságon volt csak internet elérhetőség, és ennek a használatához is engedély kellett. Ilyen volt a szerkesztőségi internetes kezdet. Én nem nagyon használtam, mert az információk hozzám telefonon érkeztek. Később viszont már minden a háló segítségével működött: a külső-belső kommunikáció, a képek, adatok küldése és fogadása. Aztán elérkezett az az idő, amikor az archiválás, az újság szerkesztése is interneten keresztül történt.

Óriási technikai ugrás következett be tíz éven belül; kinyílt, felgyorsult és kicsi lett a világ.

Egy napilap rendkívül témagazdag fotós szempontból is – nincs olyan területe az életnek, ahová ne nyertél volna betekintést. Az év első babáit, hírességeket, színházi előadásokat, koncerteket, baleseteket, sportmérkőzéseket örökíthettél meg, portrékat, képriportokat készíthettél. Volt kedvenc témaköröd?

­ Kedvenc témám a riportkészítés volt. Szerettem alkalmazkodni a kibontakozó témához, láttatni, amit én láttam, tapasztaltam. Néha nagyon nehéz volt ehhez az egyetlen, legmegfelelőbb pillanatot ellesni. Emellett persze minden rovat igényét ki kellett elégíteni, minden témában otthon kellett lenni. Ismerni kellett a műfajok sajátosságait, titkait. Nem lehet mindent a véletlenre és a reflexekre bízni. Nagy öröm számomra, hogy ez alatt a több mint 30 év alatt ennyi mindent láttam és tapasztaltam. Olyan emberekkel találkozhattam, akikhez más módon aligha kerülhettem volna közel.

Ki tudsz emelni néhány meghatározó eseményt?

Találkoztam az orosz, a német, a francia és az amerikai elnökkel, belülről láthattam a Paksi Atomerőművet, több fontos katonai létesítményt, repülőbázist. Láthattam kiváló színházi produkciókat és sportversenyeket. „A” jelű kitűzővel vehettem részt a Szlovén Köztársaság kikiáltásának estéjén és ünnepségén – a végén megjelentek, és fenyegetően húztak át a Köztársaság tér felett a jugoszláv MIG-­ek. Többször tudósítottam a délszláv háborúból. Jelen voltam a zadari erőmű szétbombázása utáni ENSZ sajtótájékoztatón. Többször tudósítottam a KFOR és IFOR erők magyar katonáinak okucani részvételéről és járőrözéséről. Segélyt vittünk kollégámmal a román forradalom idején Aradra és Temesvárra. Ezek persze nem hasonlíthatók egy kellemes színházi előadáshoz, de az ember nap mint nap veszélynek van kitéve az utakon is.

Rengeteg balesetet láttál és dokumentáltál…

Így van. Amikor autózom, eszembe jut, hogy egy-egy helyen milyen baleset történt. Nyomasztanak a keresztek az utak mentén – a legtöbb halálos baleset történetét ismerem, a képek beégtek az agyamba. Látszólag hamar túltettem magam a történteken, de éjszakánként gyakran álmodom a tragikus esetekkel.

Meg tudod saccolni nagyságrendileg, hány fotót készítettél 32 év alatt? 

Még nagyságrendileg sem tudnám megmondani. A filmes korszakban sokkal takarékosabban bántuk a felvételekkel, egy tekercs filmmel kellett végigfényképezni egy focimeccset vagy kosármeccset. Az 36 felvétel. Ma egy fotós ennyit exponál mondjuk másfél perc alatt.

Hogyan lehet ezt a rengeteg képet archiválni? Ha keresel valamit, gyorsan megtalálod?

A filmes korszakban legtöbbször csak az emlékezetre lehetett hagyatkozni a visszakereséskor; az archiválás akkoriban úgy nézett ki, hogy a filmeket tartalmazó dobozokra felírtam, milyen fotónegatívokat tartalmaz. A digitális képeket sokkal könnyebb visszakeresni; ennek az a feltétele, hogy legyen egy jó archiváló program, amiben részletesen lehet aláírást, leírást, kulcsszavakat beírni.

Van­ emlékezetes sajtóbakid?

Elég alaposak voltunk, de előfordultak hibák. Például amikor a járókelők véleményét tükröző  „Valaki mondja meg” rovatban a női név mellett egy bajszos férfi képe éktelenkedett. Nem tudtuk megfejteni, ki hibázott, ugyanúgy rá lehetett húzni a szerkesztőre, a nyomdára, a fotósra. Volt, hogy egy telefonáló rossz munkahelyi körülményekre panaszkodott. Fotóriporterként bejelentkeztem a munkahelyre, szerettünk volna riportot készíteni. Nem kaptunk engedélyt rá, ellenben a cég kinyomozta, hogy ki volt a telefonáló munkatárs – azonnal kirúgták. Semmit nem tudtunk tenni ellene – két hónapig a kocsifutás­i díjammal támogattam az illetőt. Nem éreztem magam hibásnak, mégis gyötört a bűntudat.

benko_sandor_5Kevesen tudják rólad, hogy többször segítettél rászoruló riportalanyokat. Kimentél fotózni egy cikkhez, aztán később visszatértél hozzájuk ezzel-azzal. 

Jó érzés segíteni másokon. Valahol azért ez egy önző dolog, mert én is sokkal jobban éreztem magam egy­-egy ilyen akció után. Ennek persze semmi köze a fotográfiához…

Visszatérve a sajtóbakikhoz: a hírportálokon azonnal javítható egy hiba, de a nyomtatásban megjelenő pontatlanságot csak ollóval lehet kivágni. Könnyen túltetted magad azon, ha hibáztál?

Nem, nagyon nehezen. Volt időszak, amikor vonattal jártam dolgozni Szombathelyre, és annyira kíváncsi voltam az újságra, hogy reggelente megvettem a sárvári vasútállomáson, mert nem bírtam kivárni a fél órát, ameddig beértem a munkahelyemre. Mindig óvatosan nyitottam ki az újságot, és nagyon megnyugodtam, amikor láttam, hogy nincsenek üres képhelyek, minden rendben van.

Visszatérő rémálmom, hogy rám nyitják az ajtót, miközben filmet hívok elő. Hiányzik a kép az újságból, üres hely jelzi, hogy ott kellene lennie. Álmomban is beleizzadok…

Szeretsz fotókat nézegetni? Van erre egyáltalán ingered?

Szeretek ócskapiacra járni, böngészni, keresgélni, nézegetni. Nagyon sok – mások által megunt, kidobott – értéket lehet fellelni. Többször találtam már régi képeket is, legutóbb egy több száz légifotót tartalmazó albumot. Mindenféle képet szeretek nézegetni, nem csak a régieket. Még a gagyi képnek is örülök, mert valamiben megerősít; egy jó kép láttán pedig tanulok. Néhány éve kaptam egy egész doboz MTI-képet (Magyar Távirati Iroda), még jó, hogy nem dobták ki! A hírkép, az hírkép. Az volt húsz évvel ezelőtt, és az mai is, bár mostanra sokkal merészebbek a fotósok az írott vagy íratlan szabályok felrúgásában.

Rengetegen fotóznak. Megesik, hogy az olvasó fotóz az újságnak mobiltelefonnal címképet… Nem csípi a szemed, hogy ennyire felhígult a szakma?

Fotóriporterek tömegétől váltak és válnak meg a szerkesztőségek. Állítólag sokba kerültünk. Ezt szajkózzák az egyik oldalról, a másik felől pedig azt harsogják, hogy milyen fontos a vizualitás. Amióta megjelentek a megfizethető digitális fényképezőgépek, sokan képzelik magukat fényképésznek, riporternek, művésznek. A gép ugyanakkor csak egy eszköz, ami fontos ugyan ahhoz, hogy technikailag jó minőségű képet készítsünk, de mindez kevés a jó képhez. Megjegyzem, telefonnal már én is készítettem címlapképet. Persze optimálisak voltak a fényviszonyok, és nem volt más eszköz kéznél, csak a téma, aminek a pillanatát el kellett csípni. A kép az agyban dől el, a gépben készül el. A komponálástól válik sajátossá. Sokan ingyen vagy kevéske pénzért is dolgoznak egy­egy lapnak, mert jó érzés számukra nyomtatásban látni a saját nevünket. Nem gondolnak bele vagy nincsenek tisztában azzal, hogy ezzel esetleg kárt okoznak. Mindenesetre tudomásul kell vennünk, hogy a technika fejlődése kihatással van bizonyos szakmákra.

Tény az is, hogy a technikai fejlődés, a megfizethető digitális fényképező gépek felszínre hoztak olyan fiatal tehetségeket is, akik hagyományos módon nem tudnának képet készíteni, de a jó látásmódjuk.

Számos alkalommal elismerték a munkádat – melyik szakmai díjra vagy a legbüszkébb?
Benkő Sándor
A Magyar Újságírók Országos Szövetségének Nagydíját a legkiemelkedőbb teljesítményért Benkő Sándor kapta Utolsó nap a tűzősoron c. képsorozatáért 2003-ban

­ A MÚOSZ nagydíj a legértékesebb szakmai díj számomra, de büszke vagyok arra is, hogy a szerkesztőségi nívódíjat, melyet a kollégák szavazatai alapján osztanak ki, első alkalommal én kaptam meg egyhangú szavazattal. Munkámat több helyen elismerték többnyire a hiteles tájékoztatás indokával. Büszke vagyok a Kovácsi Objektív-díjra és a Vas megye haditudósítójáról, Kuntár Lajosról elnevezett díjra is, amit tavaly kaptam.

Számomra is az egyik legemlékezetesebb fotóriportod az Utolsó nap a tűzősoron c. képsorozat, ami a 2003-ban bezárt körmendi cipőgyár utolsó munkanapját örökíti meg. A sorozat elnyerte a Magyar Sajtófotó­pályázat nagydíját. Fel tudod idézni az utolsó munkanapodat, amit a Vas Népe fotóriportereként töltöttél? Mi játszódott le benned?

Emlékszem a cipőgyári tűzősoron utolsó munkanapjukat töltő emberekre, az elkeseredett arcokra, a síró asszonyokra, a réveteg tekintetekre, melyekben a bizonytalanság, a miértekre keresett válaszok tükröződtek. Természetesen emlékszem az utolsó munkanapomra is. A sors fintora, hogy az utolsó képanyag, ami a megye napilapjában tőlem megjelent, egy üzemátadást örökített meg. Rendkívül gyengének éreztem magam; azon gondolkodtam, vajon tudják­-e az emberek, hogy másnap már nem dolgozom a lap fotóriportereként? Vajon látszik­ rajtam? Úgy készítettem el az utolsó anyagomat is, mintha nem történt volna semmi, mintha a következő napon is ugyanaz a cég adna munkát, kenyeret. A nevem ott volt a tudósítás alatt, a kép mellett. Aztán bementem a szerkesztőségbe összeszedni a cuccaimat…

Egykori rovatodból ma már szinte mindenki pályán kívüli. A lapkiadó nem válogatott: szerkesztők, újságírók, fotósok tucatjai kerültek az utcára az elmúlt években. Sokkoló, felfoghatatlan volt sokak számára amikor kiderült: nem vagy többé a Vas Népe fotóriportere, rovatvezetője. Hogyan élted meg?

­ Arra gondoltam, hogy soha többé nem veszek fényképezőgépet a kezembe, és az is megfordult a fejemben, hogy végleg megválok a médiától. Nem fejezhettem be azt a munkát, amiben az életemet leéltem, amit csiszolgattam, fejlesztgettem, amit a sajátomként tiszteltem és szerettem. Bánt, hogy jó nevű újságírók, fotóriporterek kerültek az utcára.

Mi lett velük?

Kamion­- vagy buszsofőrök, mentősök, gyári munkások, közmunkások, biztonsági őrök. Többnyire megkeseredett emberek.

Mire tanított meg leginkább ez a helyzet?

Ebben az emberpróbáló helyzetben a családom végig mellettem állt. Rájöttem, hogy senki másra nem számíthatok, csak rájuk. A feltétel nélküli lojalitással sajnos visszaélnek a munkáltatók. Ennek ellenére most azt vallom, hogy elkötelezettség nélkül nem érdemes dolgozni egy munkahelyen sem, de az egészséges arányokat meg kell tartani.

Mit tartasz életed legnagyobb ajándékának?

A családomat. A gyermekeim révbe értek, mindegyik megszerezte a diplomát, jó munkájuk van. Mivel nagyon sok szörnyűséget, katasztrófát láttam a munkám során, hálát adhatok azért, hogy minket eddig elkerültek a tragédiák. A legnagyobb ajándék a nyolc hónapos unokám.

Mit tartasz életed legnagyobb próbatételének?

Mindig is féltem a változásoktól. Nem szerettem a bizonytalanságot, és féltem attól is, hogy meg tudok-­e felelni a változásokkal járó kihívásoknak.

Mit csinálnál másképp, ha újrakezdhetnéd?

Komolyabban venném a tanulást. Befejezném a főiskolát, talán még egy másikba is belefognék. Nyelveket tanulnék.

Képes vagy megbocsátani?

Nem vagyok haragtartó, de a tüske örökre bennem marad.

Mivel telnek a napjaid?

Írok, fényképezek, tudósítok, de őszintén szólva már nem lelem a munkámban azt az örömöt, amit korábban. Szeretnék mielőbb nyugdíjba menni – talán akkor újra elragadna az alkotás öröme, az a semmihez sem hasonlítható bizsergető érzés.

hirdetés

Mesterházy Mónika

Életszépítők Magazin alapító-főszerkesztő

Noha írni, olvasni mindig is szerettem, nem készültem az újságírói pályára. Gyerekkoromat a zene töltötte ki (harmóniumon, orgonán játszottam), érdekeltek a művészetek. Kreatív irányultságom ellenére érettségi után úgy döntöttem, hogy hivatásos segítő leszek. A sors azonban más irányba terelt; főiskolásként egy napilap szerkesztőségében kötöttem ki, így lettem végül "médiás". Végzettségeim szerint diplomás szociális munkás, kiadványszerkesztő, újságíró, intézményi kommunikátor vagyok. A munkában igyekszem az érdeklődésemet követni. Sok minden érdekel, ezek esszenciája ölt formát az Életszépítők Magazinban.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás