Nem lustaság! A félreértett koordinációs zavar: diszpraxia
Képzelj el egy óvodást, aki szeretné megkötni a cipőjét, de az ujjai egyszerűen nem engedelmeskednek. A labda folyton kiesik a kezéből, kerüli a csúszdát, óvatosan lépcsőzik… A háttérben sokszor nem akaratgyengeség vagy lustaság áll, hanem koordinációs zavar, orvosi nevén fejlődési diszpraxia (DCD).
A diszpraxia a mozgásos tevékenységek tervezésének és kivitelezésének a zavara. Az érintettek számára a legegyszerűbbnek tűnő feladatok is komoly nehézséget okozhatnak. Ez a zavar egyaránt megnyilvánulhat a nagyobb testmozgásokat igénylő nagymotorikában (egyensúlyozás, a labda elkapása) és az aprólékos kézmozgásokat követelő finommotorikában is (írás, cipőfűzés, gombolás).
Fejlődési diszpraxia: mikor mutatkozik meg először?
A tünetek gyakran már csecsemőkorban vagy kisgyermekkorban megmutatkoznak, de többnyire óvodás- és kisiskoláskorban válnak nyilvánvalóvá.
Kisgyermekkorban már feltűnő lehet, ha a gyermek gyakran elesik, nehezen kapja el a labdát, nem boldogul az építőkockákkal, nehézséget jelent számára a pohárból ivás stb.
Óvodáskorban már szakemberek – óvodapedagógusok, fejlesztők – is napi szinten látják a gyermeket, és általában – objektív szemmel – könnyebben kiszűrik, mint a szülő, ha a gyermeknek gondot okoz az olló használata, a rajzolás, a színezés, a cipőfűzés és az öltözködés.
Az is feltűnő lehet, ha nehezen lépcsőzik váltott lábbal, ha a játszótéren nem szeret csúszdázni, elkerüli a mászókát, ha mozgás közben gyakran ütközik tárgyakkal, bútorokkal, folyton „téblábol”, kiesnek a kezéből dolgok vagy akaratán kívül „meg-meglöki” a többieket.
Iskolában már az íráskép is beszédes. Jellemző a rendezetlen íráskép, a görcsös, feltűnően lassú kézírás. Fokozott nehézséget jelenthet – a diszpraxia kiszűrésében is -, ha a gyerek balkezes!
Kinőhető a diszpraxia?
Rövid válasz: nem, de jelentősebb életminőségromlás nélkül együtt lehet élni vele. Sokan képesek felnőtt korukban ügyesen kompenzálni. Ösztönösen kifejlesztenek különböző kompenzációs stratégiákat, így másoknak gyakran nem is feltűnő, hogy az illető koordinációs zavarral él. A tüneteket azonban a stressz vagy a fáradtság felerősödheti felnőttkorban is.
Ráadásul sokan úgy élik le az életüket, hogy nincsenek tisztában az állapotukkal. A diszpraxiások tehát teljes életet tudnak élni, „csak” frusztráltabbak lehetnek bizonyos helyzetekben (gyakran a környezetük romboló visszajelzései miatt).
Tény, hogy sok hétköznapi tevékenység nagyobb erőfeszítést igényel tőlük. Mivel azonban megszokták ezt, nem feltétlenül tudatosul bennük az extra terhelés. Pedig bizonyára maguk felé is nagyobb megértéssel fordulnának, ha tudnák, fejlődési koordinációs zavar áll a sok „furcsaság” hátterében.
Néhány példa. Diszpraxiára utalhat, ha a házimunka, a zöldségszeletelés, a vasalás vagy a ruhák hajtogatása stb., komoly koncentrációt igényel. Sokan küzdenek tájékozódási nehézségekkel, gyakran eltévednek ismeretlen helyeken, vagy nehezen parkolnak le az autóval. Sokaknak a gyors gépelés, a kézi munkát igénylő feladatok vagy az iratok precíz rendezése, a szervezés, a határidők betartása okozhat nehézséget.
Mivel az érintettek mások szemében – felnőttkorban is – ügyetlennek, hanyagnak tűnhetnek, önvédelemből zárkózottá válhatnak, állapotuk a szociális életükre is hatással lehet. Gyógyír számukra az elfogadó, megértő környezet.
Koordinációs zavar gyermekkorban – mit tehetünk?
A legfontosabb, hogy megértsük: a gyermek nem akar rosszat, és nem lustaságból csinálja „rosszul”, másképp a dolgokat.
Presszió helyett inkább erősítsük az önbizalmát! Jellemző sajnos, hogy a diszpraxiával élő gyerekeknek a kortárs közösségekben sok kudarcélményben van részük. Keressünk olyan területeket (ének, versmondás, számítógépes kreativitás, nyelvtanulás stb.), amiben sikerélményük lehet.
A türelem nagyon fontos, és ez esetenként nyilvánvalóan nagy kihívás. Ne sürgessük őket az öltözködésben vagy az étkezésben, mivel a nyomás, a stressz csak ront a helyzeten.
Fontos az együttműködés a pedagógusokkal, szakemberekkel, ezért ne titoljuk el a gyerek állapotát, ez teljességgel felesleges.
A korai felismerés, kiszűrés kulcsfontosságú! Fejlesztéseket oviban, iskolában is javasolhatnak, különféle mozgásterápiák vehetők igénybe (például alapozó terápia, DSZIT, TSMT, DSGM). Jó módszer az ergoterápia is, amely a mindennapi élethez szükséges készségeket (kézhasználat, írás, önellátás) fejleszti.
Mivel a beszédhez szükséges izmok koordinációja is érintett lehet (artikulációs diszpraxia), logopédus segítsége is szóba jöhet. A pszichológus pedig a kudarctűrés növelésében és a szorongás oldásában nyújthat támogatást. (Érdemes szülőként felvenni a kapcsolatot az óvoda- vagy iskolapszichológussal.)
Összegezve: a diszpraxia nem akadálya a teljes, boldog életnek. Az érintettek megértéssel, türelemmel és szakmai segítséggel képesek megtalálni a saját útjukat, és magabiztosan megállni a helyüket a világban.
Nyitókép: Yan Krukau/Pexels
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az Életszépítők Magazint (eletszepitok.hu) 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom iskolai környezetben. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy Művészeti Iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát. Az UNICEF Ébresztő óra önkéntes előadója vagyok. Megoldásfókuszú mediátor képesítéssel rendelkezem.
A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) tagjaként szakmai érdeklődésem elsősorban az Idősügyi és Szociális Párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály témaköreihez kötődik.
