Fényképezőgéppel írt mesék. Egy álomkarrier története. Interjú Erdélyi Gábor fotóművésszel

hirdetés

Erdélyi Gábor fotóművész szó szerint és képletesen is nagy utat járt be tíz év alatt. Harminckét évesen kezdett fotózni úgy, hogy technikai fogalmai nemigen voltak a fotózásról. A többlet viszont megvolt benne – egyszerű digitális fényképezőgépével ontotta magából a díjnyertes fotókat; lassan, de biztosan megismerték a szakmában. Ma már a legjobb magyar portréfotósok között tartják számon – az utóbbi 5-6 évben számtalan híresség pózolt a kamerája előtt, ikonikus felvételek köthetők a nevéhez. Maratoni interjúnk Gáborral – érdemes végigolvasni.

Úton lenni a boldogság

Zsirai Tibor marcali fotós kérte, hogy veled készítsük a következő interjút, ha rá tudunk venni a beszélgetésre. Nem kellett rávenni, tiszteletköröket futni, gyorsan és nyitottan reagáltál. Annyit kértél, hogy írásban oldjuk meg, mert Barcelonában élsz. Miért, mióta? Hogy érzed magad odakint?

Köszönöm a felkérést. Gyerekkorom óta utazni, világot látni vágytam. Pár évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy megpróbálok minél több számomra érdekes országban eltölteni legalább fél évet. Így nem csak turistaként láthatok bele a helyi életbe, hanem egy kicsit mélyebben is. Ez emberileg és fotósként is sokkal izgalmasabb, mint pár napot eltölteni egy-egy nagyváros valamelyik szállodájában. Dánia, majd Luxemburg után véletlenül keveredtünk Barcelonába. Egy kedves barátom egy fotózásért cserébe felajánlott egy üres lakást pár napra. Iderepültünk és gyakorlatilag azonnal beleszerettem a városba. Ennek most már másfél éve. Imádom a déli temperamentumot, az éghajlatot és főleg a tengert. Kifogyhatatlan fotótéma ez a város is, mint minden nagyváros a világban.

Tíz éve, 32 évesen vetted meg életed első, 3 megapixeles kompakt fényképezőgépét. Ma már egy középkategóriás okostelefonnal is nagyobb felbontású képeket lehet készíteni. Megvan még a gép? Készítettél vele díjazott felvételeket?

Azt hiszem, valahol még megvan az a gép. Nem igazán kötődöm tárgyakhoz, nem vagyok benne biztos, hogy megtartottam. Valóban, most már egy telefon jóval komolyabb képeket készít, mint az a kis zsebgép. De nem hiszem, hogy ennek lenne jelentősége. Ha valaki fotózni, képet alkotni akar, annak mindegy, hogy milyen eszközzel teszi. Képet alkotni ugyanakkora élmény egy lyukkamerával, egy régi filmes géppel, telefonnal vagy valamelyik új csúcskategóriás géppel.

Nem az eszköz számít, hanem az alkotó szeme.

Annak idején nagy szó volt az a 3 megapixel is; hónapokig spóroltam arra a gépre. Azzal a kis Canonnal is sikerült pár pályázatra eredményes képet lőni. Bár akkor még fogalmam sem volt sem a fotózásról sem az utómunka fontosságáról.

Fel tudod idézni az első fotótémáidat? Milyen élmények maradtak meg benned ebből az időszakból?

Az újszülött fiamat, Veszprémet és a Balaton környéki világot fotózgattam vele. Rajongtam azért az időszakért. Egy állami cégnél dolgoztam nyolctól négyig. Munkaidő előtt és után folyamatosan fotóztam a körülöttem lévő világot. Minden téma érdekelt – ez még most is így van. Jártam az utcákat, figyeltem az embereket, az épületeket, hangulatokat kerestem mindenütt. Hajnalban felkeltem, hogy hosszú záridős képeket csinálhassak ködös utcákról egy olyan géppel, amely erre tökéletesen alkalmatlan. Egyre több barátot, ismerőst, később már idegeneket kértem meg arra, hogy fotózhassam őket. Sorban próbálgattam mindent: természet, portré, étel, akt, esküvő, tárgy, épület, család és gyerekfotózás. Még most is leginkább magát a fényképezést, a fotózás folyamatát szeretem, ahogy elkészül a kép, és nem egy konkrét ágát a fotózásnak.

Tapasztalataim szerint fotós körökben állandó téma a technikai felszereltség – a csúcskategóriás gép egy szint után nyilván elengedhetetlen. Technokrata vagy vagy inkább régimódi?

Szerintem a fotózás egy különleges képzőművészeti ág. A pillanat ilyen szintű megragadása régen elképzelhetetlen volt. Hatalmas szabadságot ad az alkotónak egy megfelelő technikai eszköz. Mindenkinek meg kell találnia a stílusához leginkább megfelelőt. Van, aki csak középformátumú filmes géppel hajlandó dolgozni van, akinek a leggyorsabb csúcsgép kell. Én örülök, hogy profi, gyors gép van a kezemben, de nem ettől olyanok a képeim amilyenek. Viccesnek tartom, amikor látom, hogyan méregetik egymás „szerszámát” lelkes fotósok anélkül, hogy akár egy jó kép is kikerült volna még a kezük közül. Mókás, ahogy fotós találkozókon 95 százalékban arról folyik a szó, hogy kinek mi van a fotós táskájában, és 5 százalékban arról, hogy milyen képek lógnak otthon a falán. Sokkal hosszabb beszélgetéseket folytatnak az interneten arról, hogy egy-egy új fényképező milyen paraméterekkel bír, vagy egy-egy objektív milyen lencsetagokból áll, mint arról, hogy mondjuk Annie Leibowitz portréi mitől olyan csodálatosak. Semmiképpen sem csak attól, hogy mennyire modern eszközt használ. Hála a reklámoknak meg a technokrata világnak, mindenki azt hiszi, ha vesz majd a családnak egy belépő szintű DSLR gépet, akkor rögtön a családi fotóalbum is sokkal jobb lesz. Ez nem így van. Szerintem egy telefonnal vagy egy 30 éves kis Prakticával is lehet gyönyörű, kiállításra való képeket készíteni és a legújabb négymilliós géppel is szörnyű fotókat csinálni – erre több példát is láttam mostanában. Nálam egy komoly gép van komoly objektívparkkal. Leginkább azért, mert magazinoknak, megrendelőknek dolgozom, akik elvárják, hogy a képeik akár 8-10 négyzetméteres nagyításban is jól mutassanak. Az utóbbi időben, 10 év után először, már nem egy 12 kilós hátizsákkal indulok el a napi városi sétámra, hanem egy telefonnal, meg egy-két zsebben elférő kis géppel.

Borzasztóan élvezem, hogy úgy tudok képeket csinálni, hogy közben nem üvölt rólam kilométerekről, hogy profi felszerelés lóg rajtam.

Nyomdaipari szakiskolában végeztél, majd jogászként diplomáztál. Ahhoz képest, hogy szabadúszóként évek óta a fotós pálya főáramában vagy, relatíve későn kezdted a fotózást. Harminc vagy negyven felett kevesen mernek váltani. Számodra mi adta a kezdőlökést? Volt benne rizikó – mi van, ha nem sikerül? -, vagy lazán kezdtél bele?

Igazából nem volt nehéz döntés. Bárki, aki látott engem annak idején tudta, hogy semmi keresni valóm az államigazgatásban vagy bármilyen hierarchikus szervezetben. Egész életemben tudtam, hogy nekem valami mást kellene csinálnom, de nem tudtam kitörni azokból a keretekből, amikbe akkor beleszorultam. Eredetileg – a jogi egyetem előtt – a képzőművészetivel próbálkoztam többször is grafikusként, de nem vettek fel harmadszorra sem. Ennek mondjuk utólag nagyon örülök. Harminchárom évesen váltottam nagyot: a jogi-államigazgatási pályát és egyetemet hagytam ott a fotózás kedvéért. Rizikó volt benne bőven. Mivel nem tanultam a fotózást, a klasszikus értelemben vett szakmai tudásom a nullával volt egyenlő. Fogalmam sem volt, hogyan kell bekapcsolni egy vakut, hogyan kezeljem a modelljeimet, hogyan kell utómunkában feldolgozni RAW fájlokat. Csak azt tudtam, hogy ahogy látom a világot magam körül, az tetszik az embereknek. Rengeteg biztatást kaptam barátoktól. Sok kiállítást szerveztem, mindenkinek meg akartam mutatni, hogy milyen fotókat csinálok a munkaidőmön kívül. Most is arra bíztatok mindenkit, aki körülöttem fotózással, alkotással akar foglalkozni, hogy dolgozzon sokat és ne a fióknak készítse a dolgait, hanem mutassa be minél nagyobb nyilvánosság előtt.

Döntésedet bizonyára sokan sokféleképpen értékelték; családapaként feladni a biztosat a bizonytalanért, elhagyni a járt utat a járatlanért…

Bíztam benne, hogyha mások meg tudnak ebből élni, akkor majd nekem is sikerül. Ha meg nem, akkor majd meg nem értett művészember leszek én is. Úgyhogy felmondtam a cégemnél, ahol 10 évet húztam le. Azt hiszem mind a ketten sokkal jobban jártunk, hogy már nem vagyok ott. Az első egy évben gyakorlatilag semmit nem kerestem, viszont mindenkinek dolgoztam ingyen, akit csak el tudtam érni. A lehető legtöbb helyen mutogattam a képeimet. Aztán lassan felfigyeltek rám páran, akiknek azóta is borzasztóan hálás vagyok, hogy egy kezdő amatőr fotósra merték bízni a képeik, reklámjaik, filmjeik elkészítését. Mivel Veszprémből kerültem Budapestre, gyakorlatilag senkit nem ismertem az első időkben. Aztán az imádott egyetemi barátok és az új ismerősök is mellém álltak, s ajánlottak egyre több helyre. Azóta is gyakorlatilag kézről kézre adnak.

Kevesebb, mint tíz évedbe telt, hogy a legjobb magyar fotóművészek között tartsanak számon. A kezdeti bizonytalanságban nehéz megtalálni az objektív mércét. Milyen kapaszkodóid voltak?

Speciális helyzetben voltam. Egyrészt tisztán éreztem, hogy én ezzel akarok foglalkozni, akkor is, ha nem tudok belőle megélni. Másrészt annyira sok pozitív visszajelzést, lelkes ajánlást kaptam már az első megjelenésektől kezdve, hogy gyakran el sem hittem. A barátok, ismerősök mindig olyan lelkesedéssel beszéltek a képeimről, hogy az már zavarba ejtett. Akkor is és most is keresem azokat az embereket, akikre felnézek a fotós-festő-alkotó világban, akik olyan objektív kritikát mernek és tudnak megfogalmazni, ami gyakran negatív, mégis előremutató, inspiráló.

Közel negyven fotópályázaton értél el I-III. helyezést, többnyire a fődíjat hoztad el. Ezek közül melyikre vagy a legbüszkébb?

Gyakorlatilag mindegyikre büszke vagyok. Ami a legfontosabb állomás volt, az a Canon egyik nagy nemzetközi pályázatán elért helyezésem. Ott az első díj egy komoly tükörreflexes gép és két objektív volt. Gyakorlatilag az segített abban, hogy elindulhassak a pályán; nem voltam olyan anyagi helyzetben ugyanis, hogy egy ilyen szettet meg tudjak venni magamnak. Mostanában sokkal kevesebb pályázatra jelentkezem. Tavaly második, 2013-ban első díjat kaptam portré kategóriában a Magyar Sajtófotó Pályázaton. Ez két okból is nagyon fontos számomra: ez jelenleg az ország szerintem legnívósabb megmérettetése, s a portré számomra a legfontosabb kategória. Szeretem és művelem is sok egyéb ágát a fotográfiának, de a portrét tartom a legizgalmasabb, legszebb kihívásnak.

Művészeket, alkotókat, élsportolókat, hírességeket is rendszeresen fényképezel. A Gentleman Magazin főmunkatársaként nyílt meg előtted ez a lehetőség? Milyen kihívásokat hozott, milyen pluszokat adott? Előfordul, hogy ismert fotóalanyaid választanak téged?

Nagyon sok ismeretséget és lehetőséget köszönhetek a Gentleman Magazinnak. Szerencsére már a Magazin előtt is rengeteg ismert emberrel dolgozhattam együtt. Zenészekkel készítettem portréanyagokat, CD-borítókat, plakátokat. Sokat dolgoztam a filmiparban. Mozifilmek fotósaként sok fantasztikus színész mellett sertepertélhettem, csinálhattam elkapott pillanatokban képeket, vagy állíthattam be a színészeket egy-egy portréhoz. Már akkor is kerestek meg sportolók, neves alkotók, hogy készítsek róluk portrékat, és dolgoztam sok más újságnak is megrendelésre. Valószínűleg ilyen munkák miatt talált meg az alakuló Gentleman Magazin vezetősége. Az első szám megjelenésétől jelen voltam, fantasztikus kis csapattal dolgozhattam. Lapszámonként minimum öt, de volt hogy 7-8-10 nagy portrésorozatot kellett készíteni az ország vezető alkotóiról, művészekről, üzletemberekről, sportolókról. Fantasztikus kihívás volt! Senki nem erőltette rám az akaratát, nem kaptam kreatív ötleteket, utasításokat. A szerkesztőségi megbeszéléseken leültünk hárman-négyen. Miután megszületett a döntés, hogy kik kerülnek a következő lapszámba, szabadkezet kaptam abban, hogy milyen helyzetben milyen portréanyagot szeretnék készíteni. Nekem nagyon fontos, hogy személyes viszonyba kerüljek egy-egy portréalanyommal. Így mindig elkértem a telefonszámukat, ha lehetőség volt rá személyesen egyeztettem és személyesen mondtam el a zseniális grafikusunkkal közösen megálmodott koncepciót, amit nagyrészt el is fogadtak. Ilyen körülmények között sikerült fotóznom a teljesség igénye nélkül: Kulka Jánost, Árpa Attilát, Geszti Pétert, száz top magyar borászt, a tíz legjobb magyar séfet, Till Attilát, Ben Johnsont, Erős Zsoltot, Pákh Imrét, Nagy Lacit, Kemény Dénest, Sebestyén Balázst, Benedek Tibort és Miklóst, Szilágyi Áront, Cseh Lacit, Ernyey Bélát, Polgár Árpádot, Andy Vajnát, Sir Roger Moore-t és még nagyon-nagyon sok értékes, különleges, kiemelkedő tehetségű embert. És emellett kellett lefotózni a legjobb éttermek ételkülönlegességeit, épület- és utazás fotókat csinálni, elmenni a legfontosabb társasági eseményekre, luxusautókat tesztelni és fotózni és „legyártani” egy két izgalmas, formabontó aktsorozatot. Izgalmas és fárasztó időszak volt. Valahogy ez a pörgés megmaradt azután is, hogy a Gentleman szünetelteti a megjelenéseit. Minden napra akad egy olyan új kihívás, ami felülmúlja az előzőt.

Kulka János Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész
Cseh László olimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok úszó
Erőss Zsolt hegymászó, aki első magyar állampolgárként mászta meg a Föld legmagasabb hegyét, a Csomolungmát. 2010-ben hegymászás közben balesetet szenvedett, a jobb lábát térd alatt amputálták. Ezután sem hagyott fel a hegymászással – 2013-as Kancsendzönga-expedíciója tragédiával végződött, a sikeres csúcsmászás után eltűnt, holttestét később a hegyen megtalálták
Kiss Tibor zenész, képzőművész, dalszövegíró, a Quimby alternatív rockegyüttes gitáros frontembere
Presser Gábor, Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas magyar előadóművész, zeneszerző, zongorista, énekes
Till Attila televíziós műsorvezető

Még mindig van pár olyan megbízásom, amitől előre félek, nehogy meghaladja a képességeimet.

Most már nagyon sokszor a fotóalanyaim választanak engem. Gyakran előfordul, hogy azzal keres meg egy újság, weboldal vagy reklámcég, hogy kifejezetten az én képeimmel szeretne megjelenni valaki. Ez nagyon megtisztelő, és nagyban meg is könnyíti a munkámat, hiszen vagy olyan emberrel dolgozhatok újra, akivel már sikerült párszor szép anyagot csinálnom, vagy olyan ember keres meg, aki jókat hallott rólam.

Mint említetted, Sir Roger Moore is modellt állt neked. Milyen volt vele dolgozni?

Érdekes élmény kézfogás közben úgy bemutatkozni valakinek, hogy a válaszként a neved után azt hallod: Sir Roger Moore. Már a tudat is, hogy kit kell lefotóznom, halálra rémített. Bár ez leginkább annak volt betudható, hogy igencsak hadilábon álltam akkor még az angol nyelvvel és nekem nagyon fontos, hogy hogyan tudok kommunikálni a szereplőmmel. Megszoktam, hogy nagyon gyorsan kell dolgoznom, helyben kell kitalálnom sokszor valamilyen koncepciót, de itt aránytalanul kevés időnk volt. Ő természetesen végtelenül kedves és profi volt. Azt a fotózást szívesen megismételném nyugodtabb körülmények között.

Sir Roger Moore
Úgy képzelem, hogy az aktfotózás is mérföldkő egy fotós életében. Mit gondolsz, külsősként túldimenzionáljuk a fotós-aktmodell sajátos viszonyát? Aktot vagy portrét nehezebb készíteni?

Jó szó a túldimenzionálás. Sok összetevője van annak, hogy ki hogyan képes kezelni a meztelen testek látványát, vagy irányítani több ruhátlan modellt. Én 14 évesen rajzoltam először élő modellről aktot és mind a meztelenségről mind a szexualitásról vagy a prűd hozzáállásról megvan a véleményem. A meztelen emberi test gyönyörű, függetlenül a szépségideáloktól, kortól, nemtől. Szerencsére sokan könnyedén viselik a ruhátlanságot, természetes állapotnak tartják, nem valami riasztó, megalázó dolognak.

Meglepően sokan kérnek mostanában, hogy készítsek róluk aktsorozatot. Fiatalok és idősek, hírességek és háziasszonyok egyaránt. Számomra ugyanolyan kihívás egy neves színészről portrét fotózni egy belvárosi utcasarkon, mint ugyanott egy meztelen lánypárt fotózni fényes nappal. Maximum a másodikhoz kicsit több szervezés kell. Sokszor megkérdezik tőlem is és a páromtól is, hogy ő hogyan viseli a sok meztelen lányt körülöttem. Mindig jót derül ezen a kérdésen. Ez számára is ugyanolyan természetes, mint nekem.

Ha csak egy portrésorozatot ajánlhatnék tőled valakinek, valószínűleg a magyar vizilabda-válogatottról készült vizes arcképeket választanám. A sorozat a Magyar Sajtófotó Pályázat emberábrázolás-portré kategóriában 2. helyezést ért el 2014-ben. Amikor megfogant benned a sorozat képi ötlete, azt láttad magad előtt, ami végül a fotókon megjelent? Nagy kihívás volt kivitelezni?

Azt a sorozatot én is nagyon szeretem. Az eredeti felkérés a Magyar Olimpiai Bizottságtól érkezett. Az volt a kérés, hogy a Sport 2014 évkönyvbe készítsek egy olyan, egyedi sorozatot a vízilabda-válogatottról, amilyen még nem készült róluk. Elég gyorsan kialakult a fejemben a végleges koncepció, és szerintem olyan lett, mint amilyennek elképzeltem. Ami az igazi kihívás volt, az sokkal inkább a szervezés, mint a kivitelezés. Nem egyszerű egy ilyen sikeres srácokból álló, feszített tempóban dolgozó csapatot elérni. Amikor Benedek Tibortól megkaptuk az engedélyt a fotózásra, onnan már gyakorlatilag könnyen ment. Ha a fejemben összeáll egy fotózás ötlete, akkor azt is kitalálom, vagy letesztelem, hogy hogyan lehet kivitelezni. Itt egy vízilabda kapura kellett felfeküdnöm, hogy felülről láthassam a vízből kiemelkedő arcokat. Nyilván egy műteremben finomabban be lehetett volna világítani ezt a pozíciót, de arra esélyünk sem volt, hogy egy napra elcsaljuk a válogatott összes tagját egy műtermi fotózásra. Így a Margitszigeti uszodában kellett megoldanunk. A végeredmény egész látványos lett, azt hiszem.

Sok helyen megfordultál. Fotóművészként melyik ország, hely volt rád különösen nagy hatással?

Valóban, folyamatosan úton vagyok. Talán ez a legjobb része ennek az életnek. Gyakorlatilag minden nap új helyzetekbe kerülök. Nem tudom, milyen más munkával lehetnék egyik nap egy vitorlás hajón az Atlanti Óceánon, másnap hajléktalanokkal a Blahán, utána a Quimby zenekarral két hétig úton egy európai turnén, majd sportolókkal egy edzőtáborban. Két helyet emelnék ki, bár szerintem mindegyik ország, ahol az elmúlt időkben jártam, nagyon komoly hatással volt rám. Az első távoli, hosszabb útjaim egyike Indiába vezetett. Ha van olyan kifejezés, hogy kultúrsokk, akkor talán azzal lehet kifejezni, amit ott az első pár napban megéltem. Azóta többször is jártam ott, de még mindig nehezen dolgozom fel azt a sokszínűséget és európai életünktől eltérő világot.

A másik Amerika. Volt szerencsém autóval keresztül autózni óceántól óceánig az egész országon. Fotósként az eddigi leginspirálóbb, legizgalmasabb utam volt. A folyamatosan változó gyönyörű táj, különböző éghajlati viszonyok, a lenyűgöző nagyvárosok, a poros kisvárosok, az eddig csak mozifilmekben látott vidéki élet és a végtelen utak mind nagyon nagy hatással voltak rám. Azt az utat szeretném még párszor megismételni.

Kinek a fotóművészete hat(ott) rád leginkább inspirálóan?

Az első pár évben nagyon nem tudtam semmit, sem a fotográfia történetéről, sem a híres fotósokról. Az utóbbi időben kezdtem el magam művelni. Mostanában nagyon sokat böngészek, életrajzokat olvasok és fotós dokumentumfilmeket nézek. Aki igazán nagy hatással volt rám, már bőven az előtt hogy először fényképezőt vettem volna a kezembe, az Anton Corbijn. Annak idején fogalmam sem volt, hogy ki készítette a Depeche Mode vagy a U2 portréit, de emlékszem, hogy lenyűgözve néztem őket és azt gondoltam, hogyha lenne egy fényképezőm, ezt én is pont így próbálnám megcsinálni. Emlékszem, amikor Budapesten megnyílt a kiállítása több mint 5 órát voltam bent a kiállítótermekben. Nagyon szeretem Sally Mann immediate family sorozatát, Joel Meyerowitz street fotóit, és a nagy kedvenc Annie Leibovitz, a portrézseni. De rajtuk kívül is mostanában rengeteg nemzetközi amatőr és profi fotós anyagait figyelem folyamatosan.

Több ezer fotóval a hátad mögött nem lehet egyszerű egy kedvenc képet kiválasztani, mégis, ha a számodra legkedvesebb képről kellene döntened, melyik lenne az? Mi a története?

Ezen a kérdésen elég sokat gondolkodtam. Az első válaszom az, hogy nincsen ilyen. Vagy ha van is, akkor 2-3 hetente változik. Gyakran próbálok ki új eszközöket, új utómunka stílusokat és ha tetszik, akkor hetekig tudok gyönyörködni egy-egy új képben. Az a kép, ami mostanában a legközelebb áll a szívemhez, az egy utazás közben elkapott portré egy hintázó kislányról. Amerikában egy negyvennapos utazás alatt New Orleans és Lafayette között, valahol a mocsárvidéken spontán lekanyarodtunk az útról, és találtam egy olyan kis települést, ahol a helyiek halászatból és krokodilvadászatból élnek. Sokan ki sem mozdultak még soha a környékről. Döbbenten nézték a philadelphiai rendszámú autót, amivel jöttünk. Ott elegyedtem beszédbe egy helyi sráccal, aki a kishúgát hintáztatta a verandán.

Minden benne van abban a képben, amiért szeretem a fotózást. A kompozíciója geometrikus, a helyszín megfoghatatlan, bárhol lehet. Egy világvégi kis amerikai településen készült elkapott pillanat, és olyan végtelen dolgokat tudok belelátni a főszereplő szemébe, amiből egy novellát lehetne írni. Legalábbis nekem ilyen ez a kép. Másokat ennyire szerintem nem szokott megfogni.

Min dolgozol jelenleg?

Nagyon sok mindenen, de ez mindig így van szerencsére. Egyszerre 7-8 fotózásra készülök elő otthon. Ismét együtt dolgozunk az Olimpiai Bizottsággal a Sport Évkönyv 2015-ön, több nagyobb utazást is tervezek, elkészítésre vár pár magazinos anyag. Közben folyamatban van jó pár sorozat, amin már hónapok vagy akár évek óta dolgozom.

Ott vagy, ahol 10 éve szerettél volna lenni?

Nem. Sokkal több dolgot megélhettem az utóbbi időben, mint arról valaha álmodtam volna, és ezért nagyon hálás vagyok.

Kivel olvasnál hasonló interjút az Életszépítők Magazinon?

Schild Tamás fotóművész új munkáira nagyon kíváncsi lennék.

Facebook  >>
www.erdelyiphoto.com

A nyitóképen Vásáry Tamás Kossuth-díjas zongoraművész és karmester látható

Mesterházy Mónika

Életszépítők Magazin alapító-főszerkesztő

Noha írni, olvasni mindig is szerettem, nem készültem az újságírói pályára. Gyerekkoromat a zene töltötte ki (harmóniumon, orgonán játszottam), érdekeltek a művészetek. Kreatív irányultságom ellenére érettségi után úgy döntöttem, hogy hivatásos segítő leszek. A sors azonban más irányba terelt; főiskolásként egy napilap szerkesztőségében kötöttem ki, így lettem végül "médiás". Végzettségeim szerint diplomás szociális munkás, kiadványszerkesztő, újságíró, intézményi kommunikátor vagyok. A munkában igyekszem az érdeklődésemet követni. Sok minden érdekel, ezek esszenciája ölt formát az Életszépítők Magazinban.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Loading...

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás