Ernest Hemingway után kószálva. Az olasz grófnő, Adriana Ivancich, a Papa utolsó szerelme (2.)

hirdetés

Az 1. rész itt olvasható >>

Az emlékezetes kacsavadászat, a férfias program mélyén húzódó nőies aranyszál megfeszül Ernest Hemingway szívében. Adriana Ivancich mélybarna szeme fölmelegítette a vadmadárra leső vadász érzékeit. Nem csoda hát, hogy mikor feleségével, Maryvel fölmennek Cortina d’ Ampezzóba elbújni a havas hegyek közé, szinte begubózik az írásba, és készségesen enged neje kérésének, hogy a kézirat ne csupán a háborúról, a mocsarakról, vadászatokról szóljon, hanem ragyogjon ki belőle Velence is, ahol mint tudjuk, a Santa Maria Della Salute harangzúgása selymessé, tompává válik a szürkéskék tengertől. A tenger téli porzása fölött ott sétálgat tehát a könyv lapjain egy ifjú velencei lány, akit Renátának hívnak, és aki felforrósítja Hemingway mondatait.

Az Író is érzi, hogy forró tapintású lett a kézirat, s mikor visszatérnek Velencébe, be kell látnia, amikor szerelmes, akkor veszi át igazán a munkájában a kreativitás a hatalmat. Az éppen elbizonytalanodó Hemingway úgy gondolja, bármennyire is ostobaságnak és nevetségesnek tűnik a külvilág számára vonzódása az ifjú arisztokrata lányhoz, nem óhajtja agyonverni magában a mind erősebbé váló érzést, sőt, hajszolja, hogy elhatalmasodjon rajta. Önmaga, írói karaktere megújulását is reméli tőle. És mit remél vajon a szépséges Adriana, aki 15 éves, amikor elveszíti édesapját. Azt a konok és szilárd férfit, akit az ágyából rángatnak ki 1945-ben és három nappal később találják meg a holttestét odébb a folyóparton. Adriana azt sem tudja, hogy jobboldaliak, baloldaliak ölték meg az édesapját, vagy köztörvényes bűnözők. Csak azt tudta, hogy apa nélkül kell felnőnie.

S mikor a hegyekből visszatér a Papa becenévre hallgató Hemingway, úgy köszönti, hogy „hiányoztál nagyon kislányom”. Adriana teljesen összezavarodik, mert nem érti ezt a különös intimitást, nem tudja, hogy örülnie kellene, vagy szörnyülködnie, esetleg beleremegni ebbe a furcsán évődő mondatba. Mindenesetre Dóra mamának, az ifjú leányzó édesanyjának szemet szúr a túlzott írói érdeklődés, és igyekszik a dolog végére járni. Találkozóra hívja a világhírű írót a Palazzo a Calle di Rimadiában, és nem felejti el nyomatékosítani, hogy itt hajdanán Wagner és Liszt is elkápráztatta az olasz hallgatóságot. A zenei erődemonstrációt hivatott fokozni az írói jelenléttel szemben Renata Borgatti zongoraművész, aki a családhoz tartozott, de Dóra mama pechjére 1923-ban már találkozott Cortinában az Íróval, és megvidámodva idézik föl az akkori hegybéli élményeket, ráadásként Hemingway tudja Renátáról, hogy leszbikus, vagyis Dóra mama kudarcot vall az előkelőség démonizálásával.

Hemingway FodorHemingway és Adriana egyre többet maradnak kettesben, miközben Bloody Maryt kortyolgatnak a Harry Bárjában. S egyik ilyen estén Hemigway elkotyogja – amiről talán érdemesebb lett volna hallgatnia -, hogy az utóbbi időben olyan lett, mint egy kiszáradt folyó, teljesen elapadt, elfogytak a szavai, csak ürességet érez. Félre tette a regényét, nem tudta írni tovább, de mióta Adriana mellette van, azóta új energiákat kapott, amiért rendkívül hálás az ifjú lánynak. Sőt, már tervezi, hogy egy másik, egy sokkal jobb könyvet fog neki írni.
Hemingway boldog és elégedett. A Harry Bárja pedig egyre népszerűbb a külföldiek körében, köszönhetően a világhírű író románcának és nem utolsó sorban mértéktelen alkoholfogyasztásának.

Megszállottan próbálta legyűrni mindig is a halált, de megszállottan kokettált is vele. S, hogy mi maradt meg az utókorban? A kétezres évek elején tettek közzé egy listát arról, hogy ki volt a legnagyobb szeszkazán az irodalom mindenkori alakjai közül. A képzeletbeli zsűri Charles Bukowski vedelését díjazta az első helyen, de szorosan a nyomában ott toporog Ernest Hemingway a második pocízióban.

A visszatérés Kubába megint szakadozó űrt hagy Hemingwayben, amit a forró karibi szél sem tud megfoltozni. A birtok, a Finca, soha nem volt még ennyire üres, hiába tesz meg mindent Mary, hogy a Fehér Tornyot, az Író rejtekhelyét előkészítse az alkotásra. Papa lent marad a házban a macskáival, az ő kiszámíthatatlanul szép szerelmük emlékezteti leginkább Adriana titokzatos szemére. Büszke, miközben sértett, durcás, miközben büszke. Amikor Jean Paul Sartre megérkezik Dolores nevű fiatal színésznő szerelmével, csüggedten motyogja: ha ennek a francia békának lehet ilyen fiatal szeretője, nekem miért nem?

Alig várja, hogy megint Európába mehessen, kicsike nekifutással előbb Párizs, a barátaival óhajtja sebtében elolvastatni az új regényét, ami végül a Folyón át a fák közé címet viseli. Egy ütött-kopott bőrtáskában még Marlene Dietrichre is rátukmálja, szomjazza a véleményét, de a sápadtan és hidegen is forró német díva nem lelkesedik. Deter Viertel regényíró sem gyújt máglyát elragadtatottságában, szerinte tragikusan rejtve marad, hogy ki is valójában a regény főszereplője?
Olasz fordítójához Fernanda Pivanóhoz (az amerikai beat költészet későbbi olasz felfedezője, Kerouac, Ginsberg, Bukowski, Bobd Dylan fordítója) egy üveg pezsgővel állít be, a pezsgő elfogy, Pivano hallgat, és nem is nagyon szeretne beszélni a regényről.
Elbizonytalanodik Hemingway, elbizonytalanodnak a barátok, akik nem merik a szemébe vágni, hogy valójában úgy érzik, a könyv egy öregedő férfi csaholása egy intelligens és tehetséges velencei szépséghez, amit fura fűszerrel szór be titkos sznobizmusa az olasz és francia arisztokrácia vonzásában. A barátok pontosan érzékelik a változást az Írónál, hiszen amíg szilaj csikó volt, az idősebb nők vonzották, Agnes Kurowska hét, Hadley nyolc, Pauline pedig négy évvel volt idősebb nála.

Adriana Ivancich viszont az italtól, az önmaga hősiességétől és szenvedélyességétől elfáradt, haját szélnek eresztő, bőrét az évek barna tallérjaival elzálogosító ötven esztendős íróval volna kénytelen elhitetni, hogy amit Hemingway a tükörben lát, az csak tréfa, káprázat, régi ellenségeinek gúnyos játéka. És Hemingway is bizonyítékokat akar, ám, ha olyasvalaki akar bizonyítani, akinek már semmit nem kell, elég ha van és létezik, akkor a bizonyítási vágy visszafojtott sírássá változik.
Örökös kérdőjelekké és csiki-csukikká, miként Ernest Hemingway és Adriana Ivancich különös viszonya is.

Hemingway FodorMindebből ebben a pillanatban legjobban Hemingwayt a viszontlátás érdekli, jobban, mint maga a regény. A viszontlátás Adrianával, aki később a La Torre Bianca című visszaemlékezésében így írja le kettejük gyengeségét: Ölelve köszöntöttük egymást, de valahogy hozzáérintettem az ajkamat az övéhez. Zavarba jöttem, rögtön mondtam, hogy sajnálom, ez hiba volt. Nagyon kellemes hiba, vágta rá Hemingway, és reményét fejezte ki, hogy ezt a hibát gyakrabban elkövetem majd.
És lám, ettől kezdődően szinte naponta látták őket a Harry Bárjában, Adriana magas, elbűvölő szemekkel, feszes, gömbölyű mellekkel, hosszú szép lábakkal, s mindezzel olyannyira tisztában is volt, hogy legtöbbször pózolva, kezét az álla alá téve telepedett le az író mellé és bámulta csodálattal. Hemingway pedig büszke a lány csodálatára, hamarosan ír róla egy novellát Fekete Ló címmel, amiről gyorsan kijelenti: annyira intim, hogy 100 évig nem jelenhet meg.

Aztán újra Párizs, ahol Hemingway az elveszett nemzedék ifjú titánjaként már végigélte a húszas éveket Picasso, Gertrud Stein, Scott Fitzgerald társaságában. Ennél jobb hely nem is kínálkozott a vallomáshoz, mint a Ritz, vagy a Les Deux Mayots, pláne, hogy Mary egy síbaleset miatt otthon marad, Adriana viszont fölbukkan és fölgyújtja Párizst, és Hemingway először beszél az ifjú grófnőnek arról, hogy szeretné feleségül venni. Sokszor történt már vele olyan, hogy Maryvel, aki szilárd és bátor kicsit külön mentek, aztán megint folytatták, de most ez más, mert szerelmes és nem tehet ellene semmit.

Ha nem tudnám azt, hogy nemet fog mondani, azt szeretném kérni, hogy jöjjön hozzám feleségül, nyögi ki végül Hemingway.

Adriana válasza egy ifjú, nagyra törő, mégis józan és kedves lány válasza: menjünk, sétáljunk egyet a Szajna parton, ezeket a szavakat pedig dobja bele a folyóba!

(Folytatjuk)

 

Fodor Sándor

Kommunikációs tanácsadó

Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. Az Életszépítők egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Mert Élet és mert Szép. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás