Gyász gyermekkorban. Hogyan segíthetünk feldolgozni a veszteséget?

hirdetés

hirdetés

Milyen lelki folyamatokon megy keresztül az a kisgyerek, aki közeli családtag vagy szeretett személy elveszítésével először szembesül az élet végességével? Hogyan segíthetünk feldolgozni a traumát? Többek között ezekről kérdeztük Riha Zsófia gyermeknevelési tanácsadót.

Fotó: NAVA

– A halál viszonylag korán, 3-4 évesen elkezdi foglalkoztatni a gyerekeket. A választ nem tudjuk elodázni, választ várnak a kérdéseikre. Hogyan közelítsünk a témához?

– Az biztos, hogy az életkoruknak megfelelően, de őszintén kell válaszolnunk. És persze arról külön kell beszéljünk, hogy ki kérdez: aki falun, természetközelben nő fel, vagy városi gyerek? Falun még ma is természetesebb a halál. Együtt kelnek, fekszenek az élet születésével, és azzal, ha a baromfi udvarban meghal egy állat, ha a nagypapa meghal; rítusa van az elmenetnek. A budai várnegyedben született és a halállal szembesülő kisgyerek nehezebb helyzetben van. Ő ezt a közösségi „élményt” és az összetartozásból fakadó erőt már nem tudja megélni. Mi felnőttek, itt a városban zavarban vagyunk. Talán inkább nem is válaszolunk, sokan mást mondanak, elterelik a beszélgetést. De a gyerek nem a szavak szintjén kommunikál, ő érzi, hogy nem kapott megnyugtató igaz választ. Kell válaszolni és természetesen az sem kihagyható, hogy a család hithez, felekezethez tartozik-e. Ők talán könnyebben tudnak segíteni a kisgyereknek. A vallásos hit gyengülésével megerősödött a haláltól való félelem is. Ez pedig elvezet ahhoz, hogy a halál tabu.

Nem tudunk róla beszélni,

nem tudjuk mi történik utána,

ezért nem beszélünk a gyerekeinknek róla.

– Amikor a halálról beszélünk a gyerekeknek, óhatatlanul a saját világképünkből merítünk. Csakhogy a családtagok sokszor teljesen máshogy gondolkodnak az életről és a halálról. Valakitől azt hallja, hogy a halálunk után angyalok leszünk, a lelkünk örökké él, valakitől pedig azt, hogy a halállal mindennek vége, eltemetnek bennünket a földbe. A kicsi mindent szeretne érteni, kérdéseket tesz fel. Ilyenkor mennyire érdemes belemenni a részletekbe? Van-e jó válasz, s mi az, amit feltétlenül kerüljünk?

– Nem a jó választ keressük, hanem azt, hogy mennyire leszünk hitelesek azzal, amit mondunk. Ha hitelesek vagyunk, a gyerek biztonságban érzi magát.

– A halál súlyát akkor érezzük át igazán, ha közeli családtagot veszítünk el. A gyerek is így van ezzel. Szeretnénk kímélni őt. Kérdés, mivel segítjük őt igazán?

– Ez már a gyászmunka kérdésköre. Ha egy folyamatban él a gyerek, mint a falusi létben, akkor az már szavak nélkül is segít neki megérteni a körforgást, a folyamatot. De mindenképpen a közösen átélt lelki feldolgozáson van a hangsúly. A gyászt régen a rítusok segítették feldolgozhatóvá tenni. Ma – főleg városi emberekre gondolok – nincs rítus, nincs meg az összejön a nagycsalád élménye, magukra maradtak az emberek, elmagányosodtak, és így egyedül kell megküzdeniük az elvesztéssel, a vesztességgel is.

– Mi jelenthet a korai gyászfázisban a gyerek számára kapaszkodót?

– Hogy nincs egyedül, hogy kérdezhet, hogy van bizalom körülötte, és szabad a kérdéseit, kétségeit megfogalmaznia. Azt azért külön kell kezelni, hogy egy családtag elveszéséről van szó, vagy pedig ő maga súlyos beteg, és nap mint nap látja esetleg a kórházban meghalni maga mellett a kis betegtársait.

– Van, hogy egy közeli családtag elvesztése után a gyerekek azt a magyarázatot kapják: az elhunyt elutazott, majd valamikor hazajön. Megengedhető a kegyes hazugság ilyen esetekben?

– Én a magam nézete szerint nem ismerek kis vagy nagy hazugságot. A gyerek tisztában van mindennel, érzi, hogy most őt becsapták. Nem fog tovább kérdezősködni.

– Mit tehetünk, ha bántónak érezzük a kortársai viselkedését például az oviban. Elsírja magát, ha az elhunytról beszél, és a többiek kinevetik. Valami módon meg kell-e védenünk őt ezektől a reakciótól?

– A védelmet  egyértelműen az óvónéniknek és a szülőknek kell biztosítaniuk. Kell, szükséges lenne legalább egy emlékgyertyát gyújtani és engedni a kisgyereknek, hogy fájjon. Kapjon vigasztalást és biztonságot. Ne maradjon magára a veszteségével.

– Tanítható az empátia?

– Nem hiszem, hogy tanítani kellene, inkább arról van szó, hogy elveszett, de belül megvan.

– Meghalt. Nincs többé – ezek felfoghatatlan szavak egy kisgyerek számára. Elkezdenek kombinálni: ha a nagyi meghalt, anya és apa is meg fog egyszer halni, és ő maga is. Hogyan lehet megnyugtatni, ha kérdezi: te is meg fogsz halni? 

– Ez életkorfüggő is. Az élet egy folyamat; óvodásoknak, iskolásoknak, kamaszoknak is másképp kell róla beszélni. 2-5 éves kor között a gyerek úgy éli meg, hogy a halott nem véglegesen halott. Játszik is a gyerek. Lefekszik földre és mondja: meghaltam. Majd felkel és játszik tovább. Kisiskolásként fontos a szellem, az angyalkép megjelenése; 9 éves kor fölött testi folyamatként tudatosul bennük a halál, de a családi legenda tanítása szerint a lélek tovább él.

– Gyerekeknél is eltérőek lehetnek a gyászreakciók. Milyen jelekre figyeljünk? Mikor célszerű pszichológushoz fordulni?

– Attól függ, hogy ő-e a beteg, például leukémiás, és több éve küzd a teste a betegséggel, vagy családtag haláláról van szó. A kisgyerekek, ha maguk a súlyos betegek, tisztán elmondják vagy lerajzolják, hogy ők meg fognak halni. Tudják. Egy 13 kislány szimbolikusan közölte: néha váratlanul lehullik egy éretlen gyümölcs a fáról. Másnap meghalt. Ha a család elég érett ahhoz, hogy közösen dolgozzák fel egy közeli családtag elveszését, és őszintén segítik a gyereket ebben a nehéz folyamatban, nem kell pszichológus. De ha éretlenül állnak hozzá, nincsenek válaszaik, inkább csak zavarban vannak, kérjenek segítséget. Persze a gyerek annak örül, ha nem ragadják ki egy közös folyamatból, hanem együtt kérnek segítséget. Ha kiragadják, a súlyos terhe mellé még azt is megélheti, hogy vele valami baj van. Őt külön „kezelik”.

– Ha az egész család gyászol, nehéz a gyermeket az érzelmi megrázkódtatástól óvni. Megoszlanak a vélemények arról, hogy szabad-e sírni a gyerek előtt. Ön mit gondol erről?

– Ha letagadom, még látszik, ha nem mondom, még érződik a feszültség.

Minden nehéz helyzetben az a legfontosabb,

hogy megnyugtassuk a gyereket.

„Van baj, de együtt erősek leszünk. Minimálisan fél év, maximum egy év kell, hogy feldogozható legen. Hogy meg legyen a veszteség helye az életünkben. Ha nem beszélünk róla, attól még fáj, ha nem foglalkozom vele, attól még van. Szoktam javasolni, hogy a kisgyerekkel keressenek „csillagfészket” az elhunyt számára. Mert ha felnéz esténként a csillagra, akkor mindig eszébe jut, a tiszta szeretet járja át. És akármennyire fáj, azt, hogy felnézek és látok valamit, aminek innen kezdve saját neve van, értelmet ad a fájdalomnak és a belső munkának.

– Ha egyértelmű jelei vannak, hogy a gyerek depressziós, mit tehet a szülő, s mit tesz ilyen esetekben a szakember? 

– Rövid válaszom az, hogy ne hagyjuk magára a gyereket. Ne azért vigyük pszichológushoz, mert vele baj van, hanem hogy a családnak együttesen tudjon segíteni. A halálfeldogozásnál, a veszteségfeldolgozásnál nagyon fontos a családi, a népi vagy éppen nemzeti hagyományok követése. A saját hitünk szerinti közös elvállalása a gyásznak. A rítus olyan, mint egy már bevált recept. A halál körüli rítusoknál lényeg volt a gyermek aktív részvétele. Ettől persze a mai városi ember meghátrál és hárítja. Ebben a felnőtt félelme van jelen. Sokan azt gondolják, aha, nem beszélünk róla, nincs is. Majd elfelejti a gyerek. Majd megússzuk. Ha a gyerek a halál nélküli életbe nő bele, védtelenné válik, félni fog a haldoklótól, a holttesttől. Majd ezt adja tovább az ő gyerekeinek is. És a kör bezárul. A halálviszonyunk szocializáció kérdése, bennünk, felnőttekben is korrigálható még. Engedje meg, hogy a téma legnagyobbjától Polcz Alain-től idézzek: „Mit tehetünk? Bármit, amit hiszünk, aminek értelmében cselekszünk, ami őszinte, természetes és nem túlzó. Segítséget a vallástól, a hagyománytól és rítusból kaphatunk. A gyermeknek nincs különösebb gondja ezen a téren. Velünk van baj.”

 

hirdetés

Mesterházy Mónika

Életszépítők Magazin alapító-főszerkesztő

Noha írni, olvasni mindig is szerettem, nem készültem az újságírói pályára. Gyerekkoromat a zene töltötte ki (harmóniumon, orgonán játszottam), érdekeltek a művészetek. Kreatív irányultságom ellenére érettségi után úgy döntöttem, hogy hivatásos segítő leszek. A sors azonban más irányba terelt; főiskolásként egy napilap szerkesztőségében kötöttem ki, így lettem végül "médiás". Végzettségeim szerint diplomás szociális munkás, kiadványszerkesztő, újságíró, intézményi kommunikátor vagyok. A munkában igyekszem az érdeklődésemet követni. Sok minden érdekel, ezek esszenciája ölt formát az Életszépítők Magazinban.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás