Ijesztő gyerekkori dührohamok. Miért kell komolyan venni?
A dührohamok, a dacolás, a határok feszegetése kisgyermekkorban, az óvodáskor első éveiben a fejlődési folyamat normális részének tekinthetők. Ezekben az években az idegrendszer érzelemszabályozásért felelős területei még éretlenek. Ahogy azonban a gyermek eléri a nagycsoportos óvodás kort, majd belép az iskolába, már joggal merülhet fel a kérdés: mennyire kell komolyan venni, ha a gyermek nem tud az érzelmein, az indulatain uralkodni?
Aki otthoni környezetben tapasztalta már gyermeke dührohamát, mi több, időnként (ha nem is rendszeresen) előfordulnak nála hevesebb indulatkitörések, több okból is bizonytalan. A jelenség a legtöbb szülőt aggodalommal tölti el; jellemző, hogy keresik a kiváltó okokat, és sokan igyekeznek megfelelően kezelni ezeket a megpróbáló helyzeteket. Az aggódás azért is jellemző, mert a szülő eleinte nem tudja, hogy a gyermek közösségben (oviban, suliban) hogyan viselkedik, előfordul-e hasonló érzelmi felfokozottság nála, amikor a társait esetleg bántja (szóval és/vagy tettel), esetleg a felnőttekkel is dacol, nehezen bírható együttműködésre, nehezen nyugtatható meg.
Sok esetben igaz, hogy a gyerekek másképp viselkednek otthon, és másként az óvodában vagy az iskolában. Nagy általánosságban odahaza többet megenged(het)nek maguknak, míg máshol igyekeznek az elvárásoknak „megfelelően” viselkedni, ami szintén frusztráló helyzet lehet a gyerekek számára; alig várják, hogy egy kicsit elszabadulhassanak, kiengedhessék a gőzt. Vagyis hazaviszik a feszültségüket és ki is adják valamilyen formában (a szülőkre hárul a feladat, hogy hatékony megküzdési módokat, feszültséglevezetési módszereket keressenek, de már ebben is segíthetnek tanácsadással szakemberek).
Nem érdemes félelmekkel élni szülőként. Érdemes nyíltan és őszintén kommunikálni a gyermekünkkel kapcsolatban álló szakemberekkel, fontos a rendszeres párbeszéd az óvónőkkel, az osztályfőnökkel; szülőként bízzunk abban, hogy a tapasztalt szakemberek időben jelezni fogják, ha a gyermekünk fejlődésében, viselkedésében, érettségében „tipikustól” eltérő tendenciákat érzékelnek. A nehézségek korai felismerése, kiszűrése nagyon fontos, így időben szakszerű segítséget kaphatnak a gyerekek. Az óvodákban, iskolákban dolgozó szakemberek tisztában vannak ezzel, bízzunk abban, hogy ennek megfelelően látják el a feladataikat.
Dührohamok gyermekkorban – mire érdemes figyelni szülőként?
Vegyük komolyan, ha:
- a gyerek rendszeresen megüt, megharap, megrúg másokat (szülőt, pedagógust, más gyermeket) vagy önmagára veszélyes módon viselkedik (falba veri a fejét, sérüléseket okoz magának),
- szándékosan és rendszeresen összetöri a játékait, bútorokat borogat, rongál dühében,
- a dührohamok hosszú ideig, akár 20-30 percnél is tovább tartanak,
- a szülő nem tudja megnyugtatni a gyermeket,
- az indulatkitörés látszólag apróságok miatt, hirtelen és kiszámíthatatlanul következik be,
- ha a nehézségek nem rövid ideig, például egy-két hétig tartanak, hanem legalább 4-6 hónapja fennállnak és rendszeresek,
- ha a gyermek nem az életkorának megfelelő módon reagál helyzetekre, például iskoláskorban is toporzékol, leveti magát a földre stb.
Közösségben a beilleszkedési nehézségek is árulkodóak lehetnek. A beilleszkedési problémák már gyakran okozatként jelentkezhetnek: ha a gyermek a társaival is indulatosabb, ha zavarja a foglalkozásokat, a többiek elkerülhetik, így elszigetelődhet a kortársaitól, ami tovább nehezíti a helyetet.
Az alvási nehézségek is árulkodóak lehetnek, például a gyermek éjszaka többször felriad, álmában kiabál stb.
Felnőttekkel szemben akár elvárás is lehetne, hogy kellő érzékenységgel közelítsék meg a gyerekek indulatkezelési problémáit. Nem tudhatjuk, mivel állunk szemben, mi van a háttérben. Külső szemlélőként ne címkézzünk, ne ítélkezzünk (pl. azért hisztizik, mert neveletlen, elkényeztetett stb). Sokkal közelebb járhatunk az igazsághoz, ha arra gondolunk, hogy a gyermek nehézséggel küzd, és nincs más módszere, csak az indulat, a düh.
Mi minden állhat a háttérben?
-
Idegrendszeri sajátosság, például ADHD (figyelemzavar és hiperaktivitás), autizmus spektrumzavar, szenzoros feldolgozási zavar (túlérzékenység a zajokra, érintésekre) stb.
-
Tanulási vagy beilleszkedési nehézség: az óvodai és az iskolai kudarcok, a megfelelési kényszer miatti szorongás gyakran agresszióban vagy dühkitörésekben csapódik le.
-
Trauma, stressz: olyan komoly nehézségek is állhatnak a háttérben, mint válás, haláleset, feszült otthoni légkör, vagy akár a feldolgozatlan kortárs bántalmazás (bullying). A bullying az óvodában sem ismeretlen jelenség, szülőként és óvodapedagógusként is fontos komolyan venni!
️ Mit tehetünk szülőként?
-
A gyerek a szülő viselkedéséből tud építkezni. Ha éles a helyzet, ha a gyermek tele van indulattal, az csak olaj a tűzre. Bármennyire is nehéz, minden idegszálunkkal törekedjünk higgadtak, stabilak, következetesek maradni!
-
A tettlegesség sem megengedett! Előfordulhat, hogy fizikailag be kell avatkozni, de figyeljünk a határokra! Ha szükséges, finoman, de határozottan fogjuk le a gyerek kezét, hogy ne tehessen kárt magában vagy másokban. Vigyük egy csendesebb helyre, beszéljünk hozzá, biztosítsuk arról, hogy mellette állunk és szeretnénk neki segíteni. Adjunk neki időt. Ne zárjuk rá az ajtót büntetésképpen, ne hagyjuk magára!
- Ha teljesen lecsillapodott, akkor érdemes átbeszélni, mi történt és hogyan tudná/lehetne másképp levezetni a feszültséget.
Ha a helyzet nem enyhül, érdemes megkeresni a pedagógiai szakszolgálatot, vizsgálatot kérni. A pedagógiai szakszolgálattal párhuzamosan független gyermekpszichológushoz is fordulhatunk, de kérhetünk konzultációt az óvodapszichológustól vagy az iskolapszichológustól is. A szakemberek felkeresése nem kudarc, hanem felelős szülői döntés, a gyermek megfelelő testi, lelki, szellemi fejlődése érdekében.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
