A hajléktalanná válás egy hosszú folyamat vége, és vannak stációi. Olga húsz évig segítette azokat, akikről mások végleg lemondtak

hirdetés

A budapesti utcákon, a forgalmasabb csomópontoknál, az aluljárókban koncentráltan láthatjuk őket. Aki vidékről jön, döbbenten, lesújtva figyeli a főváros nyomorult arcát. Majd megszokja, hogy nem egy idilli imázsfilmbe cseppent. Elsajátítja az általános viselkedési sémát; már nem is néz oda, csak réveteg tekintettel keresztülvág a nyomoron. Nem feltétlenül szívtelen közöny ez. Lehet a tehetetlenségi erőtlenség buta megnyilvánulása is. Önvédelem. És vívódás, mert a jóságunkat próbálja meg.

Horváth Olga Szombathelyen segítette évtizedekig a hajléktalanokat. Rengeteg keresztbe tört sorsot ismer.

Van jellemző útja a hajléktalanná válásnak? Mennyiben változott ez az idők folyamán, napjainkig?
Horváth Olga
Horváth Olga

Nem számoltam össze, hány hajléktalan emberrel találkoztam a munkám során. Szinte mindenkit ismertem, nyomon követtem személyes sorsukat. A hajléktalanná válásnak vannak társadalmi, strukturális okai, ezek a lakáspiac nem megfelelő működésében, a lakáshoz való hozzáférés, a lakáshoz való jog, a törvényi garanciák, a megfelelő és megfizethető lakás hiányában keresendők. A lakáspiac mellett a másik fontos terület a munkaerőpiac, ahonnan tartósan kiszorultak az alacsony iskolázottságú, lakhatással nem rendelkező, hátrányos településeken élő emberek.

A piacgazdaságra való áttérés során a szociálisan kedvezőtlen hatások csökkentése, mérséklése elmaradt, megszűnt egy sor fontos szociálpolitikai intézkedés, ezzel párhuzamosan nem születtek válaszok a problémákra. A hajléktalanná válásnak természetesen vannak az egyén személyiségéből, fejlődéséből fakadó okai is – mentális betegségek, devianciák, iskolázatlanság, gyermekkori traumák stb. -, de nagyon nagy szerepet játszik a kapcsolati háló hiánya, vagy nagymértékű beszűkülése is.

Sokkal sérülékenyebbek azok az emberek, akiknek családi, baráti, kapcsolatai meggyengülnek, vagy eltűnnek. Krízishelyzetben nincs kihez fordulniuk.

A hajléktalanság kialakulásának okai közül az évek során hol az egyik, hol a másik vált markánsabbá, de az alapvető okok nem változtak.

A hajléktalan lét kódolva van. Aki elveszíti vagy felőrli kapcsolatait, nagyobb valószínűséggel válik hajléktalanná, mint az, aki ugyan nehéz helyzeteket él meg, de van kire támaszkodnia. A kapcsolatok csillapíthatják a társadalmi-strukturális hatásokat. A hajléktalanná válás egy hosszú folyamat vége, és vannak stációi.

A lakásvesztés, munkahely elvesztése, a családi kapcsolatok megromlása után még visszafordítható lehetne a folyamat.  A hajléktalanságot nem szabadna összetéveszteni a lakás- és munkahelyvesztéssel.

Ha ezeken a pontokon beavatkoznánk, nem alakulna ki a hajléktalan személyiség, a hajléktalan identitás, a sorstársakkal való közösség, a kitaszítottság. Egyik napról a másikra senki nem lesz hajléktalan, legfeljebb lakásvesztett, hajlék nélküli, akit nem szabadna hajléktalanként kezelni. Segíteni kellene a lakhatását megoldani, ami nemcsak társadalmi haszonnal, hanem gazdasági haszonnal is járna. Emberek nem kerülnének társadalmon kívülre, nem kellene drága hajléktalan szállásokat, férőhelyeket létrehozni. A rehabilitáció mindig drágább, mint a megelőzés.

Sztereotípia vagy van abban igazság, hogy a hajléktalanságból nincs visszaút?

Van visszaút, de nagyon hosszú. Legtöbbször azért nem sikerül, mert a sok nehézség, előítélet miatt feladják. A krízisszálló, az éjjeli menedékhely egy alacsony küszöbű ellátás, ahol még minimális az alkalmazkodási követelmény, ahonnét az állapotjavítás után elindulhat a rehabilitáció. A szociális munkás nem tud megmenteni senkit! Csak akkor van kiút a hajléktalanságból, ha a hajléktalanná vált ember is akarja.

Hivatalosan ki számít hajléktalannak?

Ma is él az a meghatározás, miszerint hajléktalan a bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye a hajléktalan szállás. Továbbá hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti. Az első meghatározás a pénz- és természetbeni ellátások oldaláról közelít, a hajléktalan embereknek járó ellátásokat csak ők kaphatják, a második a lakhatás oldaláról, hogy ki vehető fel hajléktalan szállásokra. (Szociális törvény, 1993.évi III. tv.)

Ez ugye azt is jelenti, hogy a lakhatást, a pillanatnyi státuszt tekintve szinte mindenki lehet hajléktalan. A definíció azért álságos, mert lakhatási kérdéssé egyszerűsíti a hajléktalanságot, ugyanakkor a lakásügyi megoldások nem, vagy csak egyes programok mentén jelennek meg a rendszerben.

Úgy emlékszem, az általad vezetett szombathelyi Segítőház* országos viszonylatban is újszerű volt.

Valóban az volt. 1992. április 13-án adták át, közel húsz évig vezettem az intézményt. Olyannyira újszerű volt, hogy szakma egy része nem igazán kedvelt, mert döntögettem azokat a kliséket, amiket a hajléktalanellátás akkori gyakorlata jelentett. Mások az egekig magasztaltak. Több kitüntetést kaptam nagyon fiatalon, így a Pro Caritátét, majd 2002-ben a Lovagkeresztet, amit augusztusban visszaküldtem a köztárasági elnöknek… A város is elismerte ténykedésemet; elsőként kaptam meg a Pálos Kátoly-díjat, majd az életműdíjat.

Mióta létezik intézményesített hajléktalanellátó rendszer Magyarországon?

A hajléktalanügy nem újkeletű. A hajlék nélküli emberekről való gondolkodás és gondoskodás a XIX. század elején kezdett szervezett formát ölteni. Politikai kurzusoktól függően különböző ideológiák mentén közbiztonsági, közegészségügyi és szegényügyi problémaként jelent meg. Az 1900-as évek első negyedében léptek be azok a szabályozók, amelyek már kifejezetten a hajléktalanság kezelését célozták meg. Ennek eredményeként külön kezelték a családos hajléktalanságot – szükséglakásokban -, az egyéneket – menedékhelyeken, lordok házában -, idős hajléktalan emberek számára pedig kis szeretetotthonokat, lakásokat működtettek, összeköltöztetve több idős embert. Emellett működtek népkonyhák, pályaudvari missziók, amelyek az átutazókat segítették.

Az első hajléktalan menhely a főváros területén 1876-ban jött létre. A Régi hű testvérek szabadkőműves páholy működtette, 1880-ban pedig már a Hajléktalanok Menhelye czímű Jótékony Egylet szervezte a fővárosi hajléktalanellátást. Tulajdonképpen a fenti ellátások 1953-ig, a lakáskódexig fennmaradtak. A lakáskódex-szel paradigmaváltás történt. A hajléktalanságot ismét rendészeti intézkedésekkel kezelték, a hajléktalanokat lumpen elemként nevesítették.

A hajléktalanságot tehát besorolták a tiltott kategóriába. Hova kerültek a rászorulók?

Természetesen a rendszerváltás előtt is voltak hajléktalanok, de nem kaptak nyilvánosságot; többen közülük munkásszállásokon, illetve rendészeti intézkedés következtében alkoholelvonó intézetekben, kórházak pszichiátriai osztályain, valamint közveszélyes munkakerülés címén börtönben éltek.

Mit hozott a rendszerváltás?

1989-től a hajléktalanügy alulról építkező mozgalom volt, olyan nevek fémjelzik ezt az időszakot, mint: Oross Jolán, Gyursi Tamás, Győri Péter, Demszky Gábor, Nagy Bandó András stb. Ez egy nagyon izgalmas időszak volt, a hajléktalan emberektől tanultuk a szakmát. Én legalábbis biztosan.

Az első időszakban hogyan találtak rátok a hajléktalanok?

Budapestről érkeztek az első hajléktalan emberek. A Menhely Alapítvány papírját lobogtatták a kezükben, miszerint keressék Horváth Olgát. Ők azért jöttek Szombathelyre, mert valamikor a városban éltek, vagy azért, mert itt dolgoztak. Az elsőként érkezők közül ma is él egy-két ember. Közben tudomásunkra jutott, hogy többen közülük nem jutnak el a családsegítőig – menet közben elakadnak a kocsmákban, ahol mindig megkínálták őket itallal. Elhatároztuk, hogy mi keressük meg őket. Szabó Margittal, a másik intézmény vezetőjével késő este és éjszaka jártuk a pincéket, a pályaudvarokat, s kerestük őket. Volt, hogy tudtunk kommunikálni velük, volt, hogy nem; olyankor levelet hagytunk, amiben leírtuk, kik vagyunk és hol találnak meg bennünket. Így lassan mindenkivel sikerült felvenni a kapcsolatot. Ők lettek a Zanati úti hajléktalanszálló első lakói. Velük együtt – pénz nélkül – alakítottuk ki az első szállásokat.

Főiskolai hallgatóként magam is megfordultam a Segítőházban. Nem számított népszerű gyakorlati terepnek…

Valóban, sem én, de a terület sem volt túl népszerű a szociális munkás hallgatók körében, viszont annál nagyobb szimpátia kísérte a munkánkat a lakosság részéről. Nem lehetett elítélni a főiskolásokat, később a végzetteket, hogy nem özönlöttek hozzánk, hisz nem lehet szeretni a nyomort a kilátástalanságot, a koszt, a bűzt…

De nagyon lehet szeretni azt az embert, aki küzd azért, hogy életben maradjon, hogy változtasson az életén. Aki a poklok poklát megjárva is ember tudott maradni, aki esendőségében gyenge, és szüksége van arra, hogy elkísérd a változás útján. Ezeket megélni hatalmas katarzis, nagyon nagy emberi és szakmai kihívás.

people-844209_1280

A fordulópontot az jelentette, amikor a főiskolán óraadóként hajléktalanellátást tanítottam. Többen jöttek azután az ellátásba dolgozni. Senkit sem szeretnék megbántani, de meglátásom szerint elsősorban azért, mert nagyon romantikusnak tartották ezt a területet. Akik a romantikát várták, az élet árnyoldalával szembesültek; nem bírták a pszichés és fizikai terhelést, ezért feladták.

Nem tudom, hogy mi kell hozzá, elhivatottság, vagy megszállottság, csak azt tudom, hogy bármilyen motiváció is indítja el az embert, útközben ezeket felül kell, hogy írja a szakmai tudás. Ahhoz, hogy segíteni tudjak, nem zokoghatok együtt a kliensemmel, de azt sem hihetem magamról, hogy mindenhatóként „megváltoztatom”. Csak abban szabad bízni, hogy a rendelkezésre álló szakmai módszerek és eszközök birtokában vagyok, amelyeket akkor és ott tudok alkalmazni, ahol és amikor neki szüksége van rá. El szoktam mondani a pályakezdőknek, hogy nem nekünk kell akarnunk a változást. Nekünk csak az a szerepünk, hogy akkor legyünk ott, s akkor álljunk rendelkezésre, amikor ennek az igénye bekövetkezik. S a nagyon apró sikereket, lépéseket is észre kell venni. Ha ez részévé válik az identitásunknak, el tudjuk kerülni a kiégést. Ezt a legnehezebb megtanulni.

hajlektalansag2
A frekventáltabb közterületekről kitiltották a hajléktalanokat – szabálysértésnek minősül, ha valaki életvitelszerűen tartózkodik az önkormányzatok által kijelölt helyeken. Ettől függetlenül sokan élnek a fővárosban a szabad ég alatt, az utcán vagy eldugottabb erdős-fás részeken. Velük mit tud kezdeni a hajléktalanellátó rendszer?

Az utca egy külön világ. Az utcán nem mi diktáljuk a szabályokat, ott mi vagyunk az ő vendégei. Csak addig mehetünk el, ameddig együttműködik velünk. Nem kényszeríthetjük rá az intézményi ellátást. Nem volt gyakori, hogy mi bevittünk volna valakit. Egy ilyen esetre emlékszem. Nagyon hideg tél volt, éjszaka a hőmérséklet mínusz húsz fok alá süllyedt. Munkatársaimmal éjjel-nappal jártuk az utcát, kerestük azokat az embereket, akik nem érkeztek be a szállásra. A belváros egyik középületének sarkán egy kupacra lettünk figyelmesek. Amikor közelebb értünk, akkor vettük észre, hogy R. fekszik a betonplaccon, hiányos öltözékben, kabát nélkül. Próbáltuk ébresztgetni, de nagyon nehezen tért magához. Megfogtuk és beraktuk az autóba. Ha pár órával később érkezünk, megfagy.

A téli időszakban nagyon nagy erőfeszítéseket tettünk; néha érthetetlen volt számunkra, hogyan lehet életben maradni a fagyos éjszakákon. Volt, amikor a Csónakázó-tó szigetén vészelték át a telet, de előfordult az is, hogy buszvárókban rendezkedtek be, onnan kellett becsábítani őket.

Ételosztás Budapesten Fotó: MTI/Soós Lajos
Ételosztás Budapesten. A fenti fotó korábban készült, de 2016. október 16-án az Élelmezés Világnapján is készülhetett volna, ekkor is több ezren álltak álltak sorba meleg ételért a Blaha Lujza téren. 1500 élelmiszercsomagot és 1600 adag meleg ételt osztottak ki az Ételt az Életért Alapítvány szervezésében
Fotó: MTI/Soós Lajos

 

Vannak különösen emlékezetes eseteid a praxisodból?

Nagyon sok szomorú, de sok szép élményem van.

Papa

Éveken keresztül kísértem nyomom Papát, aki kedvenc öregura volt a szombathelyi főiskolásoknak. Frivol történeteivel szórakoztatta őket, miközben a galambokat ette a város főterén. Papa egyszer csak eldöntötte, hogy felhagy az utcai élettel. Önként bevonult a szállásra, s attól a pillanattól úgy élt, mintha mindig is szálláshasználó lett volna. Az önként vállalt másság csak az egészségét tépázta meg, szokásai nem épültek le.

Karácsonyok, Szilveszterek

Kedvenc történetem egy karácsonyi ünnepséghez kötődik. L. évek óta egy patak hídja alatt élt. Az emberekkel nem szívesen kommunikált, de jó barátságot ápolt a híd alatt élő patkányokkal. Sokszor meglátogattuk, volt, hogy orvost is vittünk hozzá, mert lázas beteg lett. L. rendszeresen meglátogatott bennünket, ilyenkor összepakoltatta az ellátmányt, beszélgetett egy keveset, majd visszament a híd alá. Egy karácsony este ő is a társakkal ünnepelt. Összepakolta a maradékot, s elkérte a gyertyákat is. A kolléganőm meghatódva nyomta a markába, s békés ünnepeket kívánva elköszönt tőlünk. Éjjel a rendőrség ébresztett. Menjek azonnal, mert tűz van a híd alatt! Szerencsére L-nek nem történt baja, de ki kellett lakoltatni. Így ért véget L. híd alatti élete, s egy új életet kezdett a szálláson.

A legmeghatóbbak az év végi ünnepek voltak. Több, mint húsz éven keresztül minden karácsonyt és Szilvesztert a szálláson töltöttem. Az ünnepi ebéd és a vacsora mellé mindig mindig került ajándék is, mindenkinek az, amit nagyon szeretett volna. Szívszorító volt, ahogy közel száz ember Szilveszter éjjelén velünk énekelte a Himnuszt.

Felhő

Amíg élek, nem fogom elfelejteni Felhőt. Karácsonyonként még most is visszavárom. Vándorolt a világban, bejárta Párizst, Rómát, de karácsonykor mindig hazatért hozzánk. A halálhíre mélyen megrázott.

Órákat mesélhetnék a súlyos alkoholbeteg emberek talpra állásáról, arról, hogy a tétlenségből hogyan lettek komoly munkavállalók. Sokukkal ma is találkozom. Ma már senki sem tudja róluk, hogy valamikor „hajléktalanként” élték kilátástalan életüket.

Mennyire tudtad feldolgozni a munkáddal járó hatásokat?

Az őskorszakban én is nehezen dolgoztam fel a történteket. Volt olyan hajléktalan, akit heteken keresztül követtem, mentem utána, próbáltam rábeszélni, hogy jöjjön be szállásra. Súlyos beteg volt, nem akartam, hogy az utcán haljon meg. Udvariasan mindig elutasított. Többször tudtomra adta, hogy az ő élete az utca. Ő ott él, ott is szeretne meghalni. Nagyon nehezen tudtam elfogadni, rettenetesen fájt, hogy nem tudok segíteni. Egy hajnalon a rendőrök hívtak, hogy azonosítsak egy holttestet. Ő volt. Akkor és ott érettem meg, ő ez akarta, úgy halt meg, ahogy élt, és én nem tehettem mást, csak kísértem, és ott voltam, amikor szüksége volt rám.

Néha nagyon nehéz volt, sokszor gondoltam rá, hogy feladom, de minden nap új nap kezdődött, s az apró sikerek, a kedvességük, a figyelmességük, az érzékelhető változások az életükben, egy sikeres vizsga, egy munkába állás, egy szál szegfű a kukából, egy virágcsokor, egy bizalmas beszélgetés hitet adott ahhoz, hogy tovább folytassam.

Velük éltem. Szinte 24 órát dolgoztam, nem volt időm összeroppanni. Amikor feladtam, nem miattuk adtam fel. Nem ők fárasztottak el, hanem az a környezet, amiben nem a szakmai eredmények számítottak…

Feltételezem, manapság is foglalkoztat a hajléktalanügy…

Mind helyi, mind országos szinten nyomon követem a történéseket. Elkeserít, amit látok. Személyes tragédiám, hogy mindannak, ami felépült a közel 20 év alatt, írmagja sem maradt. A hajléktalanügy a rendszerváltozás után a legdinamikusabban fejlődő területe volt a szociális munkának. Napjainkra ez a lendület megtorpant. Vannak ugyan kísérletek arra, hogy a lakhatásról, a foglalkoztatásról való gondolkodás megjelenjen a hajléktalan emberekkel való munkában, hogy a megelőzés, a lakás- a munkahelyvesztés kapjon nagyobb hangsúlyt, de ezek csak egy-egy projekt szintjén jelennek meg, az ágazati reform, az innováció elmaradt.

* A Segítőház 2002-től Savaria Rehab-team Közhasznú Társasággá alakult át

Mesterházy Mónika

Életszépítők Magazin alapító-főszerkesztő

Noha írni, olvasni mindig is szerettem, nem készültem az újságírói pályára. Gyerekkoromat a zene töltötte ki (harmóniumon, orgonán játszottam), érdekeltek a művészetek. Kreatív irányultságom ellenére érettségi után úgy döntöttem, hogy hivatásos segítő leszek. A sors azonban más irányba terelt; főiskolásként egy napilap szerkesztőségében kötöttem ki, így lettem végül "médiás". Végzettségeim szerint diplomás szociális munkás, kiadványszerkesztő, újságíró, intézményi kommunikátor vagyok. A munkában igyekszem az érdeklődésemet követni. Sok minden érdekel, ezek esszenciája ölt formát az Életszépítők Magazinban.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Loading...

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás