Amikor a haldoklók énekelnek
Bereményi Géza mesélte egyszer, hogy a Teleki tér melletti ház, ahol gyermekkorában lakott, földszintes, tízlakásos épület volt, szoba-konyhás, és mindenki énekelt. Az asszonyok énekeltek mosás közben, a férfiak énekeltek, ha berúgtak. Egyik délután, mikor nyár volt, és nyitva volt az ajtó, Géza benézett a Winkler nénihez, aki az ágyában ült hálóingben, és énekelt maga elé bámulva. Erre megkérdezte az udvaron, hogy mi van Winkler nénivel, és a szomszédok mondták, hogy haldoklik…
A halált is lehet fogadni illő méltósággal, nem ágy alá bújva, nyüszítve, kezünkkel csapkodva igyekezni elkergetni a ránk térdeplő démonokat, az elvétett szavak, az elvétett tettek, a cselszövések és hűvös cserbenhagyások démonait. Lehet hálóingben, a halál menyasszonyi ruhájában várni a fekete fogú, súlyos léptű vőlegényt, szelíden pörgetve az ujjak között az elmúlt évek békítő mosolyainak rózsafüzérét.
Mi kellene tehát ahhoz, hogy méltósággal készüljünk a leghosszabb útra, aminél rövidebb nincs egyetlen álmunkban sem? Alighanem méltósággal teli élet. És itt ne tessék a puccos, fennhéjázó, bármit megtehető és bármit elérhető napi jólétre gondolni, mert az önmagában még nem ad tartást, legföljebb indokolatlan magabiztosságot.
A valódi méltóság sokkal inkább a jó és a rossz tárgyilagos megértése, és mások elfogadása a magunk szerelme helyett, annak a megélése, hogy méltatlan helyzetekben is önmagunk tudtunk maradni.
Akit nem aláznak meg folytonosan az életében, akit nem lopnak meg durván és méltatlanul, az a halált elfogadva, azt csak az élet egy darabjának látja. Könnyű neki a föld és könnyebb állni a lelkéből kinőtt apró kis virágok előtt és a gyertyák bolyongó fényével megnevettetni, mert tudjuk, hogy nem haraggal ment el, nem fájdalmakat rejtett a súlyos föld alá, amiatt, mert szégyellte mások előtt, szégyellte, hogy ez megtörténhetett.
Éppen ezért, ha vigyázunk egymásra és nem törjük meg mások méltóságát, kicsit magunkra is vigyázunk. És akkor nyugodtan nézhetünk be egy nyári napon a félig nyitva hagyott ajtón, ahol a világ Winkler nénije ül egy hálóingben, és összetett kézzel énekel. Énekel, mert haldoklik éppen…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.