Volt egy-két este… Kóborlásaim Cseh Tamással

hirdetés

Hetvennégy éves lenne, ősz hajú férfi, a régi, franciás, újhullámos tincseket belepné már az idő hava. Ülnénk az előszobában, ahol ülni szoktunk az asztalnál, kicsike bor, és amit áldott Éva asszony sütött aznap, lehintve porcukorral, hogy ne legyünk annyira keserűek. De mit tehetnénk, a keserűség volt a mércénk, ahhoz igazítottunk mindent és attól tűntek boldogságnak az apró örömeink, örök szerelemű tétova barátságaink. Tamás úgy mondaná a magáét, hogy közben révetegen pöfékelne, és a „Füst” a szemében szúrná a hirtelen keletkezett nedvességet, amikor rábólintanánk mindketten arra, hogy hatvan vagy hetven körül már illik kicsikét érzelmesnek lenni. Akkor gyerünk, rajta!

cseh_tamas2Harminckét éve találkoztunk, amikor még a Valóságnak harminckét neve volt, jött a Jóslattal Körmendre, éppen november 7-én, ami szintén fölért egy jóslattal 1984-ben. Fehér prémes bőrdzsekit viselt, belovagolt a városba, az arcán és a szívén sebhelyek, „négy napja már, hogy nem evett és csak ennyit szólt: hej!” A közönség tátott szájjal nézte, hogy kimondja a kimondhatatlant, hős volt a szemünkben, Arthur Rimbaud kamaszos hetykeségével. „Hátat a falnak és megdögleni”, tartotta magát a mondás akkoriban, és Tamás maradt velünk még két napot, beléptem a titkos hadseregébe, vívtunk, vívódtunk, csatáztunk magunkkal aztán bérautóval elhajtott „Oregonba”.

Úgy beszélt, mint aki gyakran benéz a szőnyeg alá, hogy szembesüljön az oda besöpört dolgokkal, és tisztábban lásson, mint mi, akiket a szőnyeg alá söpörtek.

Bereményi Gézával a pótapáink voltak, akik leültettek a fűbe, s miközben fűszálat forgattak a szájukban elmondták, hogy mire és hogyan figyeljünk. És mire nem érdemes. Abban a világban az igazság olyan volt, mint a megmenekülés a nedves vasaktól csöpögő pokolból. Vonzó, fényes, kétségbeesetten boldogító. Kóboroltunk, zarándokoltunk tehát az igazság után. Koncertről, koncertre. És mikor Pestre kerültem, örömmel fedeztük föl egymásban a körmendi napokat, az akkori apró varázs, különös, mosolyra hajló ráncait a szánk szélénél.

Amikor már nem volt hová mennem hajnalok hajnalán, akkor befogadtak, Tamás ledobott egy matracot a földre a Bartók Béla 25-ben, és ott aludtam. Vagy a buszban Egerben, amikor elmentem Tamással egy koncertre, amit a szívének kedves diákvárosban tartott, és ahol a színházban egy jegyszedő nénike ölébe ejtve egy könyvet szorongatott, az Utolsó mohikánt. A Muskátli hajnali, másnapos ízű zsongása gyakran megtalált minket a Váci utcában, ahol még összefújt pár embert a hűvös szél, mikor a Pilvax, pontosabban az akkori Holsten söröző bezárt. Cserhalmi Tyutyu és Udvaros kifordult az ajtón, Eperjes Szamóca kicsit még morgott a zöld sörösüvegek kihalása végett, Csomós Mari, Básti Juli és Szirtes Ági fáradt angyalokként mosolyogtak a kellnerekre, de Tamás és páran a műszakból, meg jómagam, mentünk tovább, mert

Tamás addig ment, amíg az élete tartott. Megállni, lepihenni, csak a legvégső esetben. „Megnézzük kik vannak”, mintha azt mondanánk, talán ma eljön a Messiás. Megnéztük mindig, de nem jött el soha.

Cseh Tamás, 1994

Kővágóőrsön, a nagy diófa alatt egy mexikói nyár kellős közepén szepezdi bort ittunk, s miközben figyelmesen, újra meg újra eljátszott a gitárján egy dallamot, Bereményi Géza idegesen firkált egy üres papírra, szinte fölsértette a fehér lapot, véresen folyt a „halaknak álma”, amiről éppen dalszöveget írt. Meleg, bársonyos, édes ízű lett az este, a bor elfogyott és talán jó lett volna örökre úgy maradni abban a csendben, amit Géza és Tamás elégedett nevetése maszatolt csak szét. De a legnyugodtabb pillanatok a legrövidebbek.

Néhány évvel később Tamással és Másik Jancsival ültünk egy szombathelyi sörözőben, ragadós, fáradt éjszaka volt. Tamás hirtelen a fejéhez kapott, a földre vetette magát és átszaladt rajtunk a hideg rémület, hogy agyvérzés érte. Aztán fölállt, leporolta a nadrágját és nevetni kezdett. – Beszartatok, mi? – kérdezte. Viccelt. Majd eltelt jó pár év, fölhívott telefonon és csak annyit mondott, nem akarom, hogy máshonnét, vagy mástól értesüljél, tüdőrákom van. Harcolni fogok, úgyis tudod. Tudom feleltem, mert többet nem voltam képes mondani. Soha többé. És a következő alkalommal, mikor legyengülve elterült, már nem viccelt. Bármennyire is szerettük volna…

 

hirdetés

Fodor Sándor

Kommunikációs tanácsadó

Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. Az Életszépítők egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Mert Élet és mert Szép. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés