Illúzión innen és túl. Pillanatokba sűrített életek. Kovalovszky Dániel fotóművésszel beszélgettünk

hirdetés

Kovalovszky Dániel fotóművészt a fotótémái, erőteljes hatású képei alapján idősebb, nagy élettapasztalattal rendelkező fotóművésznek képzelhetnénk, pedig fiatal, mindössze 36 éves. Ráadásul már szinte minden olyan szakmai díjat megkapott itthon, melyeknek fotós berkekben rangja van. Az elsőt mindjárt a pályája elején, huszonegy évesen. Profi, a szó nemes értelmében; amit tud, az több, mint fényképezés.

Elvont, filozofikus, kissé melankolikus alkatnak képzellek. Ez a képek sugallta benyomás – mennyire pontos?
Kovalovszky Dániel
Kovalovszky Dániel

Ezek a jelzők valószínűleg szerves részei a jellememnek, de egy anyag elkészítéséhez nem bizonyulnak elegendőnek. Szükség van gyakorlatiasságra, szervezési és kommunikációs készségre is, hiszen egy sorozat létrejöttéhez rengeteg bürokratikus akadályt kell leküzdeni – engedélyek beszerzése, hivatalos telefonok lebonyolítása -, azaz teljesen hétköznapi feladatokat is meg kell tudni oldani. A lírai jelzők inkább magánál az alkotás és szerkesztés folyamatában játszanak fontos szerepet. Az alkotó emberek a legritkábban extrovertáltak, de mégis tudnunk kell elmagyarázni a fotóalanynak, mit és hogyan szeretnénk, ezen felül például egy intézmény vezetésével is meg kell tudni értetni, miért is szeretnék bejutni adott helyre fényképezni.

Rengeteg tehetséges fotóst ismerünk, köztük olyanokat, akik soha nem tanulták a fényképészetet, egészen más pályán mozogtak, mielőtt befutottak. Te viszont 19 évesen beiratkoztál fényképész szakra, majd elvégezted a Magyar Újságírók Szövetsége (MÚOSZ) fotóriporteri szakképzését. Mindig egyértelmű volt számodra, hogy ez az utad? Mióta fotózol?

Nem volt annyira egyértelmű. Tizenhét éves koromig úgy volt, hogy hangszerkészítő szakon tanulok tovább érettségi után, mivel előtte pár évig gitároztam. Szerencsére a sors eltérített erről a pályáról, ehhez a szakmához nincs kellő kézügyességem és türelmem, így bizonyára zsákutca lett volna. A gitározás – mint szerelem – megmaradt az életemben. Amikor megtaláltam otthon édesapám régi fényképezőgépeit és André Kertész albumait, erősen éreztem belül, hogy egy ideig biztosan ez lesz az utam. Azóta is ezen járok.

Szabadúszóként dolgozol. Pályád elején a Hölgyvilág, majd a Népszabadság fotóriportere voltál. A női hetilap vagy az országos napilap volt nagyobb szakmai kihívás?

Igazából sohasem nem voltam a klasszikus értelemben szabadúszó, inkább csak jogi értelemben, mivel számlára fizetnek mindenhol. Amióta elvégeztem a MÚOSZ fotóriporter szakát, folyamatosan lapoknak dolgozom külsősként; fotóztam az Axel Springer Kiadónak, a Mai Napnak, Népszabadságnak, a 168 Órának. Utóbbinál már 9 éve dolgozom. Nem degradálnám egyik szakmai kihívást sem.

Arra próbáltam célozni, hogy teljesen más embert kíván egy hetilapos munka, mint egy napilapos…

Természetesen egy napilapnál dolgozni sokkal megterhelőbb, mert van, hogy napi 5-6 munkát is meg kellett csinálni időre, teljesen kiszolgáltatva a körülményeknek, míg mondjuk egy női magazinnál azért volt idő megszervezni és kivitelezni egy fotózást. Néhány évnyi napilapozás után jöttem rá, hogy nem az én világom. A lassabb, átgondoltabb munkastílus való nekem, bár sokszor egy hetilapnál sincs idő az elmélyülésre, mert a szerkesztők az utolsó pillanatban is kérhetnek fotót. Talán éppen ezért vagyok az önálló munkáim kapcsán kissé körülményes és maximalista; emiatt néha a saját idegeimre megyek.

A napilapos munka megterhelő; nem szabad késni eseményekről, és az adott pillanatot jól – akár címlapképesen – el kell kapni. Mennyire tudtál benne kibontakozni?

Nagyfokú stresszt jelentett az időfaktor. Ha az ember akárcsak egy perccel is később ér oda egy eseményre, lemaradhat egy olyan pillanatról, ami megismételhetetlen. A szerkesztőket nem érdekli, hogy te aznap épp elaludtál vagy nem találtál időben parkolóhelyet – a képnek valamilyen formában el kell készülnie. Persze nagyfokú adrenalint is adott, hogy valami jót készítsek, lehetőleg mást és izgalmasabbat a kollégáknál, még akkor is, ha pontosan ott álltak, ahol én. Úgy gondolom, ha valakinek nagyobb tervei vannak annál, hogy a nyugdíjazásáig egy napilapnak dolgozzon, azt előbb-utóbb nem fogják kielégíteni a napi feladatok, tovább áll. Rengeteget tanultam napilaposként, szerencsés is vagyok, hogy az egyik legnagyobb országos napilapnál szerezhettem tapasztalatot. Megpróbáltam a napi munkákból a maximumot kihozni, de ebben az időszakban is főleg a saját anyagaimmal nyertem a pályázatokon.

Huszonegy éves korodban kaptad az első rangos szakmai elismerést: társadalomábrázolás kategóriában harmadik helyezést értél el a Magyar Sajtófotó Pályázaton. 2005-ben és 2006-ban porté és társadalomábrázolás kategóriában 1. és 2. díjasként végeztél ugyanezen a pályázaton. Számos nemzetközi pályázaton is jól szerepeltél. 2008-ban elnyerted a Junior Prima Díjat. Utóbbi pályázat célja, hogy „a jövő meghatározó személyiségének jelentős ösztönzést adjon”. Ösztönzőleg hatottak rád a pályázati sikerek? Melyik díj, eredmény a legmeghatározóbb számodra?

A legemlékezetesebb elismerés az első sajtófotó díjam volt, amit egy útépítő munkás portréjával nyertem. Ekkor még a fotós suliba jártam, és hihetetlen volt, hogy tanulóként dobogós lehettem.

Kovalovszky Dániel fotó

Fontosnak tartom a sikereket, még ha nem is ezek vezérelnek egy új anyag létrehozásánál. A siker egyfajta visszajelzés, hogy nem hiába fektettél annyi időt és energiát a munkába, lendületet ad a folytatáshoz. Egy alkotó ember útját időnként egyébként is akadályok övezik, ezek önvizsgálatra késztetnek, amikor felmerül a hogyan tovább dilemmája. A siker jó, de nem szabad beleveszni; a siker akkor igazán értékes, ha megdolgoztunk érte.

Hulló Csillagok – Kapaszkodjunk az időbe – Steril időtlenség

A Hulló Csillagok, a Steril időtlenség és a Kapaszkodjunk az időbe címet viselő portrésorozataidat idős emberekről készítetted. Megbízás alapján dolgoztál vagy egészen más indíttatás vitt közéjük?

Mindegyik sorozat saját ötlet volt. Huszonkét éves koromtól több éven át idősek otthonaiban fényképeztem. A budapesti Ódry Árpád Művészotthonban készült fotósorozat – a Hulló csillagok – egy rövidebb záró epizódja volt ennek a hosszú időszaknak. Ekkor már pontosan tudtam, hogy mit szeretnék, így viszonylag célirányosan tudtam fényképezni. Képpárok születtek. Képpárokat a mai napig nagyon szeretek készíteni.

Mennyi időt töltöttél idős emberek között? Milyen koncepció alapján állt össze benned a sorozat?

Az idősek otthonaiban négy évet töltöttem – egy ilyen jellegű anyagnál nem lehet azt megtenni, hogy berohanok, sebtiben végigfotózgatom az embereket, majd elviharzok. Rengeteget beszélgettem velük, és voltak napok amikor nem is fényképeztem, csak szemlélődtem. Az Ódry Árpád Művészotthonban is sokat időztem; többször is visszamentem ugyanazt az embert portrézni, ha nem voltam a képpel elégedett. Ha valaki embereket fényképez, nem lehet megspórolni az időt, főleg, ha érdekes történetek bújnak meg az arcok mögött. Márpedig számomra a történetek teljesen egyenrangúak a fényképekkel.

Mi lett a képek sorsa?

Egy részük ki volt állítva pár helyen. Nálam van az összes negatív és nagyított papírkép.

Lehet, hogy nem értesz ezzel egyet: szerintem a társadalomábrázolás az a műfaj, amiben szinte elhanyagolható szempont a technikai tudás. A legkevésbé lesz ettől jó a kép. Fontosabb a látásmód, az empátia, a témaérzékenység.

Ez nem teljesen igaz, hiszen az általunk kiválasztott technika gyors és rutinszerű kezelése rendkívül fontos. Az autóvezetéshez tudnám ezt hasonlítani; bajos lenne, ha kanyarodás közben kellene az indexet keresgélni. Ha valakinek a fotográfia a legfőbb önkifejezési módja, legyen tisztában az alapvető technikai paraméterekkel! Amikor egy fontos pillanatot szeretnénk megörökíteni, rém lelombozó, ha technikai, ismeretbéli hiányosság miatt ez meghiúsul. Nekem is voltak ilyen bakijaim, de tanultam belőlük.

Az erdőportré sorozatod egyfajta önterápia eredménye. Azért vonultál vissza, azaz ki a természetbe, mert szükséged volt a csendre. Hol, mikor készültek a képek? Mekkora időt ölel fel a sorozat?

Valóban. Úgy éreztem, hogy majdnem tíz év emberközpontú fotográfia után szeretnék valami teljesen mást csinálni. Hagytam kicsit kiszellőztetni magam. Ez a sorozat egy nagyon élvezhető munka, hiszen amúgy is imádok a természetben barangolni, és másfajta csendet keresni, mint amit a főváros nyújthat. Tulajdonképpen négy éve dolgozom a sorozaton, de egy életen át folytatható lenne – ilyen szempontból kifejezetten időtálló téma. A képek nagy része Magyarországon készült, de jártam Lengyelországban és Romániában is. Szeretnék is könyvet készíteni a sorozatból a közeljövőben.

Beavatottak

A Beavatottak! c. portrésorozatod tudomásom szerint szintén önterápia. Halálközeli élményt átélt embereket fényképeztél; szuggesztív, különleges hangulatú képek születtek. Mi vitt rá arra, hogy a témát ily módon feldolgozd?

Huszonkilenc éves voltam, amikor elveszítettem édesanyámat. Addig felszínesen foglalkoztatott az elmúlás kérdése. Édesanyám jelentette számomra a legfőbb éltető energiát és biztonságot. Sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal a végtelen űrrel és mély fájdalommal, ami a halála után itt maradt. Dühöt és haragot éreztem, amiért ki kellett szakadnia ebből a szerető családi közegből. Nem volt más választásom, helyet adtam a gyásznak, és elkezdtem feldolgozni a veszteségét, hogy tovább tudjak élni.

A Beavatottak tehát belső gyászmunka eredménye.

Sokáig képtelen voltam elfogadni, hogy édesanyámat földi valójában soha többé nem láthatom. Valamiféle megnyugvást kerestem, hogy jó helyen van, hogy már nem fáj neki semmi és a halálával nem szűnt meg létezni. Nyugtalanító kérdések sokasága szakadt rám, amelyekre nem találtam választ.

Nem szívesen foglalkozunk a halállal. Tabu…

Mégis állandóan ott lebeg a fejünk felett. Ennek dacára úgy éljük mindennapjainkat, mintha sohasem térne véget az életünk. A keleti kultúrákban az elmúlás folyamata legalább annyira intim és természetes, mint a születésé. Ennek ellenére a mi túlcivilizált világunkban a halál fogalmához számos negatív érzés és félelem társul. Az egyetlen út, amiben hittem és ami komoly áttörést jelentett a veszteség feldolgozásában, az az volt, hogy olyan emberekkel beszéljek a halálról, akik a közelében jártak, vagy valamilyen formában át is élték.

Hogyan találtál rájuk? Könnyen megnyíltak?

Legalább másfél évbe telt, mire megtaláltam a fotóalanyokat, véletlenek sokasága segített eljutni ezekhez az emberekhez. Hardi Péter újságíró rengeteget segített, hisz ő korábban már írt egy könyvet ebben a témában. Régebben a Revital Alapítvány tartotta számon a halálközeli élményt átélt embereket, sajnos mára ez megszűnt. Tulajdonképpen akik hajlandóak voltak velem találkozni és beszélgetni, azok maximálisan megnyíltak, főleg miután én is beavattam őket abba, hogy miért fontosak nekem ezek a találkozások.

A képekre kattintva olvashatók a történetek

Hajlandó volt többek között a kamerád elé állni Dobronay László filmrendező is, akivel a közelmúltban jelent meg interjú az Életszépítők Magazinon a fotóiddal. Tanulságos a története, mint a legtöbb halálközeli élményt átélt emberé. Sok közös momentum van ezekben a beszámolókban, függetlenül attól, hogy az illető hol él, vagy milyen vallású…

Az általam fotózott emberek a halálközeli élményük előtt sohasem találkoztak, nem ismerték egymást, mégis abban, amit elmeséltek, nagyon sok hasonlóság volt. Ilyen a végtelen szeretet és béke érzése, az időtlenség, a korábban elhunyt rokonokkal való találkozás, a rendkívül erős, mégsem vakító fény érzékelése, valamint a megdöbbentő szembesülés földi tetteik következményeivel. Sokan úgy érezték, hogy tudatuk kiteljesedett, és abban az állapotban a „mindentudás” birtokában voltak. Senki sem akart visszatérni. A visszatértek közül szinte mindenki áthozott magával valamit odaátról és otthagyott valamit ebből a világból. Gyógyulásukat követően életük gyökeresen megváltozott. Minden átértékelődött: az emberi kapcsolataik, azok mennyisége és minősége, az anyagi világhoz és a pénzhez való hozzáállásuk. Egyértelművé vált számukra, hogy semmi más nem fontos annyira, mint a feltétel nélküli szeretet, a megbocsátás és a tudás.

Milyen hatással volt rád a történetük?

Alapjaiban megváltoztatták a hozzáállásomat az élethez és halálhoz. Hálás vagyok, hogy őszintén megosztották velem életük és haláluk megrázó pillanatait. A portrék mellé illesztett képekkel egy-egy számomra fontos mozzanatot, dokumentumot, szimbólumot emeltem ki beszámolóikból. A téma szubjektivitása megkívánta tőlem, hogy egy általam elképzelt szürreális atmoszférát teremtve próbáljam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, mindezt a fotográfia nyelvére fordítva.

Min dolgozol jelenleg?

Új fotósorozatom a szabadság és fogva tartottság témakörét járja körbe egy univerzálisabb vizuális nyelven, mint az eddigi anyagaim, de az alapvető főbb jegyek és értékrendek maradnak. Egyelőre még az előkészítés fázisában vagyok, az ötleteket gyűjtögetem, de már van pár kép, ami segít determinálni az irányt.

Mit tartasz „fotós életed” eddigi legnagyobb hozadékának?

Nehéz kiemelni egyet, hiszen minden egymásra épül. Minden láncszemnek fontos szerepe van abban, hogy az ember eljusson oda, ahol éppen van. Ez életfogytig tartó folyamat egy alkotó számára. Soha nem a végcélnak kell a szemünk előtt lebegnie; élvezni kell az utat, még ha rögös is. Minden sikernek megpróbáltam örülni, és a helyén kezelni, de nyilván egy nagyobb összeggel és publikációval járó ösztöndíj nagy mértékben megkönnyíti a továbbépítkezést. Ennek függvényében a Junior Prima Díj és a Budapest Ösztöndíj nagyon nagy segítség volt.

Kovalovszky Dániel weboldala: www.kovalovszky.com
Mesterházy Mónika

Életszépítők Magazin alapító-főszerkesztő

Noha írni, olvasni mindig is szerettem, nem készültem az újságírói pályára. Gyerekkoromat a zene töltötte ki (harmóniumon, orgonán játszottam), érdekeltek a művészetek. Kreatív irányultságom ellenére érettségi után úgy döntöttem, hogy hivatásos segítő leszek. A sors azonban más irányba terelt; főiskolásként egy napilap szerkesztőségében kötöttem ki, így lettem végül "médiás". Végzettségeim szerint diplomás szociális munkás, kiadványszerkesztő, újságíró, intézményi kommunikátor vagyok. A munkában igyekszem az érdeklődésemet követni. Sok minden érdekel, ezek esszenciája ölt formát az Életszépítők Magazinban.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Loading...