Levél anyámnak

hirdetés

Sokáig szégyenként élt bennem a hiányod.

Rettentő nehéz volt gyerekként kimondani: nincs anyukám. Megcsonkítottnak éreztem magam és büntetettnek. Gyűlöltem, ha kérdezték, hol vagy, mi történt veled. Idejekorán megtanultam, milyen tapintatlanok, érzéketlenek tudnak lenni az emberek – ezt is neked köszönhetem. S mert belül gyenge és sebezhető voltam, igyekeztem erősnek, sérthetetlennek látszani. Talán pont ezért mindig is nehéz volt engem érteni.

Nem emlékszem, mikor jutottam el magamban arra a pontra, hogy már nem is akartam, hogy megfejtsenek. Értsen csak az, aki érez, akinek megengedem…

Miért vagyok én kevesebb, mint a többi gyerek? Mit vétettem?

Bezzeg, bezzeg, bezzeg…! Nem akartam az önsajnálat mocsarában ragadni. Tudomásul vettem, hogy mások akarva vagy tudatlanul készek a nyílt sebbe belemarni. A sors igyekezett kiegyenlíteni, voltak mellettem jó emberek. Szántak, segítettek – néhányan őszintén szerettek. Visszaadtak valamit abból, amit elvesztettem. Nem ismertem meg az önzetlen anyai szeretetet, mégis a fejembe vettem, hogy téged nem lehet helyettesíteni. Hiába mondta apám ezerszer, hogy nekem akar jót, kezdjünk új életet, miattam hoz haza nőket… Ezért is rád haragudtam. Senkit sem fogadtam el.

(Kellene a sírotokra friss virág. Kár, hogy nem egymás mellett fekszetek.)

Tegnapelőtt az anyák napi ünnepségen gyönyörűen szavalt az unokád. Végigsöpört rajtam a gyengeség – a meghatottság és az anyátlan gyermek fájdalma egyszerre szakadt fel bennem.

És a titkom – bár biztosan ismered. Kisiskolás koromban gyűlöltem meg az anyák napját. Talán ez a hozzád kötődő legnagyobb sebem és szégyenem. Az anyák napi műsor alatt ünneplőben feszengve, két csokor tulipánt szorongatva jó lett volna köddé válni! Nagyanyám – ki helyetted nevelt – a kórházban feküdt. Apám bent volt nála, s én, a szófogadó kislány mások anyukájának szavaltam szépeket. A műsor végén átnyújtottam az osztályfőnöknek az egyik csokrot – hisz így volt megbeszélve -, a másikkal elrohantam. Ki a teremből, az utcára. Eldobtam a neked járó virágokat. Rád haragudtam. Nem azokra, akiknek akkor és ott sem a szemük, sem a szívük nem érzékelt engem.

Felnőttként egyszer álmodtam veled. Kisgyerek voltál, a köldökömig értél, szégyenlősen a földre szegezted a tekinteted.

– Bocsáss meg! – kérted, de én az álomban is ellened feszültem.

Még nem sikerült kimunkálnom magamból a hiányodat, de már nem vádollak. Gyönyörű fricska a sorstól, hogy hat éve éppen anyák napján derült ki: gyermeket várok. Ha a fiamra gondolok, már azt is meg tudom köszönni, hogy életet adtál, s két évig mellettem voltál.

Nyitókép: Pexels

Életszépítők

Hobbiblogként cseppentem a virtuális világba 2012-ben. Sokat változtam azóta. Kitartó kis csapat áll mögöttem.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás