Miért lesz egy gondoskodó anyából „sárkány”? Olvasónk jegyzete
Egy Facebookon olvasott komment gondolkodtatott el: az unokájának köszönhetően komoly rajongótáborra tett szert egy teljesen átlagos nagymama. Mondhatni, semmi extra, a néni hétköznapjairól láthatunk egy-egy rövid videót – mégis, az emberek nagyon szeretik ezeket a tartalmakat. A nagymama természetessége tényleg megragadó, nem játssza meg magát, „csak” hozza a formáját.
Ez tényleg ritka a közösségi médiában, a szerepléssel általában együtt jár a modorosság. A kommentekben éltetik a nagyit, szeretettel fordulnak felé a nézők. Ezért is szembetűnő, ha egy-egy komment nem szokványos visszajelzés. Páran azt írják róla, hogy mogorva a néni, mindig morog… Nem mondanám mégsem kritikának, hisz a mogorvaságot megjegyző kommentelő is őszinte. És nem finomkodó, ahogy a közkedvelt nagymama sem.
A kommentekről, a mogorvaságról a saját anyám jutott az eszembe. Ő egy gondoskodó anyuka volt, a család volt a mindene. Mégis, gyakran fojtogató volt a légkör körülötte, kritikus és tüskés természete miatt.
Amikor azt mondjuk valakiről, hogy „elsárkányosodott”, egy mesebeli szörnyet idézünk fel hasonlatként, pedig a valóságban szerintem sokszor nem gonoszságról van szó. Az anyám legalábbis nem volt gonosz. Mégis, mogorvának tűnt, és keménynek az ismerősök előtt is. Nem játszotta meg magát, mindig magát adta, ezáltal mások szemében is tüskésnek tűnhetett.
Felnőtt fejjel tudtam összerakni őt. Védelmező tüskéket növesztett, mert rákényszerítette az élet.
A legtöbb „házisárkány” valószínűleg olyan nő, aki rengeteg terhet kapott. Lehet ez meg nem élt karrier, boldogtalan házasság(ok), veszteségek, fájdalmak. Amit az ember nem gyászol el rendesen, az keserűséggé válik benne.
Ha egy anya úgy érzi, hogy „feláldozta az életét” a családért, mégsem kapott érte hálát, elismerést, a benne rekedt fájdalom idővel feszültséggé alakul, amiből aztán a környezete is kap.
Az idősödéssel és a szerepek változásával sok anya azt élheti meg, hogy kicsúszik a talaj a lába alól. Ez egyfajta kontrollvesztés. Minél bizonytalanabbnak érzi a saját belső világát valaki, annál szigorúbban próbálja a környezetét „igazgatni”. A felnőtt gyerekeknek adott kéretlen tanácsok, a folyamatos „felkérdezések” valójában kapaszkodók. Ugye még érdekel a véleményem? Ugye figyelsz rám? Ugye még számítok?
Az anyámnak időskorára vastag pikkelyei „nőttek”, miközben túlságosan érzékeny volt. Sokszor bántották, nem hallgatták meg a szükségleteit. Megtanulta, hogy gyengének lenni veszélyes. A tüskésség, a hangoskodás vagy a zsörtölődés érzelmi páncél. A sárkányjelmez egy pajzs, ami lezárja a valódi intimitást.
Ha az ember a saját édesanyjára néz ezen a szemüvegen keresztül, a harag lassan átalakulhat benne megértéssé. Nálam ez megtörtént, igaz, megtörténhetett volna korábban is. De az anyám utolsó éveiben már nem feleseltem vele. Nem kértem ki magamnak, ha bírált, ha felhánytorgatott ezt-azt (általában azt, hogy nem látogatom, nem hívom eleget). Sőt, mosolyt csalt az arcomra, mert gyakran arra gondoltam ilyenkor, hogy passzolna a Muppet Show páholyos öregjei közé, akik szintén imádtak zsörtölődni.
A határaimra persze figyeltem az anyámmal való kapcsolatban, de láttam, éreztem a lényeget, és ez nagy segítség volt abban, hogy elviseljem, ha „elviselhetetlen”. Mert a jóság is megvolt benne, az odaadás, és még csak elő sem kellett csalogatni. Mindig tudni akarta, hogy mikor érkezem, és általában úgy kellett időzítenem, hogy ebédre érjek hozzá.
Érdekelte, mit ettem (egész héten), mit ennék nála, s ha utálta is megfőzni az adott ételt, a kedvemért elkészítette. És igen, ő is nézte az aktuális akciókat a szórólapokban – nekem. Bár nem tudom, ez mennyire szokványos másoknál. Több hasonló idegesítő szokása volt, amiben a gondoskodás vágyát élte meg. Nem könnyű az anyáknak, ha felnőnek a gyerekek…anyám tinédzserkoromban sárkányosodott el igazán, igaz, a kamaszkorom sem volt egyszerű történet.
Felismertem, még időben, hogy a kritikus, zsörtölődő, keserű anyám egy magányos, fáradt lélek, aki a szeretetet sem „normál” módon fogadja. Nem volt szokás nálunk az ölelés, a puszi. Az ajándékozást sem szerette, ezt is bírálattal ütötte el: ne vegyek butaságokat, ne költekezzek feleslegesen.
Sokkal hatásosabb volt nála, ha egy-egy tanácsát megfogadtam, akkor megnyugodott kis időre, úgy érezte, hogy szeretve van és fontos. Hogy még mindig hozzám tud adni valamit. Ezért az utolsó éveiben igyekeztem ennek a „játéknak” megfelelni, mert így ért el hozzá a legegyszerűbben a szeretetem.
Képünk illusztráció. Forrás: Mike Art/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.




