Mikor tekintesz magadra úgy, mint betegre?

hirdetés

hirdetés

Mikor tekintesz magadra úgy, mint betegre? Vagy ha tetszik, mi az az állapot, melyik az a pillanat, amikor már betegként szemléled önmagad? Bármiben is szenvedünk, bármi is a bajunk, bármi is gyötör akár kívül, akár belül, akár testileg, akár lelkileg, mikor alakul ki benned a betegségtudat? Mai vizsgálódásunk ezt a témát járja kicsit körbe, hiszen érdemes meglátnunk azt a rést, amikor hasznos és amikor kifejezetten káros betegként tekinteni saját mindennapi működésünket.

Vegyünk egy egyszerű, hétköznapi példát. Ha, mondjuk, fáj a torkom, és minden nyelés egy kínhalál éles vágásával ér fel, akkor én most beteg vagyok, vagy nem, még nem vagyok beteg, mert én továbbra is egy egészséges személy vagyok, csak épp fáj a torkom? A kettő közötti attitűdkülönbség óriási hozadékkal szolgálhat. Elvégre, nem mindegy, milyen betegségképem és betegségszerepem alakult ki az évek hosszú sora alatt.

Ha számomra a „betegnek lenni” állapota fekvéssel, teával, gyógyszerekkel és pihenéssel párosul, akkor az előbbi esetben, már a torokfájás is kiválthatja a vágyam ezekre, ha viszont utóbbi esetről beszélünk, akkor fel sem merül, hogy egy torokfájás ágynak döntsön, hiszen azt majd csak akkor, ha tényleg rosszul leszek.

Gondolkozzunk el egy-két perc erejéig mindennapjainkon, melyek azok az esetek, amikor hírül adjuk, elkaptunk valamit és bizony nem tudunk már 100 százalékon működni. Melyek azok a napok, amikor reggel betelefonálunk a munkahelyre, hogy ma egyszerűen képtelenek vagyunk felvenni a munkát. Szülőként legalább ennyire súlyos a dilemma, mely betegségek esetén írjunk igazolást, vagy vigyük el orvoshoz gyermekünk a tanórák helyett? Mi a vízválasztó tünet nálad? A láz, a fájdalom egy adott mértéke, a gyengeség egész testre eluralkodó és kiható tapasztalása, az erőtlenség érzése, vagy a szédülés homálya?

Mennyire szolgál vajon jól a saját betegségattitűdöd?

Mindannyian ismerünk olyan karaktereket, akik túl büszkék ahhoz, hogy elmenjenek orvoshoz, vagy hogy bármi bogyót is beszedjenek; és bizony olyanokról is szép számmal tudunk, akik az első gyanúsnak tűnő jelre már gyógyszerek garmadáját tömik magukba. Ha szívedre teszed a kezed, és őszintén válaszolsz (legalább önmagadnak), melyik karakterhez állsz közelebb? Mikor kellene ledönteni az önérzetünk bástyáját, és tényleg elmenni egy kivizsgálásra, hiszen számos súlyos betegség azért nem gyógyítható, mert csak az utolsó stádiumok egyikében fedezik fel. És mikor kellene kicsit lazábban létezni, és nem azt tenni heti szokássá, hogy orvostól orvosig járunk, mert mindenre fel akarunk íratni valamit.

Egyes gondolkodók szerint az sem véletlen, hogy ki milyen betegséggel küzd.

Van, pontosabban lehet annak szimbolikus üzenete, ha egy személyt állandóan egy adott tünetcsoport támad meg, míg mások egy életen át elkerülik. Kétségtelen, ez nem egy univerzális szemlélet, de időnként sokat adhat, főleg továbbgondolkodásra késztethet, hogy vajon miért épp akkor, abban az életszakaszban, abban a periódusban talált meg egy kisebb vagy akár egy nagyobb kór, nyavalya, fertőzés vagy gyengélkedés?

Egy személyes példát behozva: az évek hosszú sora alatt minden másfél-két évben van egy olyan nap, amikor arra ébredek, hogy nincs hangom, mert annyira berekedt a torkom. Ez önmagában még nem nagy ügy, csakhogy ezek olyan napok, amikor valamilyen csoportot kell vezetnem. Csoportvezető érdemi hangerő nélkül, rekedtséggel küzdve, nos, az egy sajátos helyzet. Ilyenkor mindig elgondolkozom: miért ennél a csoportnál, vagy témánál, és miért nem egy héttel előbb, vagy egy héttel később? Miért ennél ekkor jelentkezik? Ez afféle lakmuszpapír, mint egy jó indikátor. Ha elmegy a hangom, akkor tudom, valamit változtatnom kell, mert a szervezet üzent. A szkeptikusok erre persze somolyogva mormolhatják, ugyan, ez egy egyszerű véletlen csupán, nem kell mindenbe belelátni valamit. Kétség kívül igazuk van. Azonban egy anekdotát behoznék, amit annak idején az egyetemen Mérő László tanár úr mesélt nekünk.

Egy építészmérnök- és egy pszichológushallgató megy a járdán. A fejükre esik egy-egy tégla. Miről kell meggyőzni ezután a pszichológushallgatót? Arról, hogy amiért a fejére esett az a tégla, nem csak ő tehet róla! És miről kell majd meggyőzni a mérnökhallgatót? Hát arról, hogy amiért a fejére esett az a tégla, arról bizony ő is tehet!

A kérdés már csak egy: nekünk hány téglánk van, ami nap mint nap a fejünkre esik? És vajon erről tehetünk-e mi is személy szerint?

hirdetés

Limpár Imre

tréner, tanácsadó szakpszichológus

HISZEM, MINDIG VAN MÁSIK ÚT, MINDIG TEHETÜNK MÁST, MINT, AMIT EDDIG TETTÜNK. ÉPP EZÉRT SOKKAL INKÁBB MI HATÁROZZUK MEG SORSUNKAT, MINTSEM A SORS IRÁNYÍTANÁ ÉLETÜNK ALAKULÁSÁT. VALLOM, HA EZ A BELÁTÁS MEGSZÜLETIK, CSAKIS AKKOR LESZ KÉPES FELSZABADÍTANI A SZEMÉLY AZOKAT A KÜLSŐ ÉS BELSŐ ERŐFORRÁSOKAT, MELYEKKEL BETELJESÍTHETI MINDAZT, AMIRE HIVATOTT; FELISMERVE ÖNÖN FELELŐSSÉGÉT, S RÁÉBRED, A VÁLTOZÁS ÉS A KITELJESEDÉS KULCSA EZTÁN Ő MAGA.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás