Ne csak évente egyszer figyeljünk a lényegesre!

hirdetés

Ne csak évente egyszer figyeljünk a lényegesre! Ha így teszünk, kisiklik majd kezünk közül az élet, s ahogy az évek telnek, egyre jobban áraszt majd el a felismerés: nem azt az életet élem és éltem, amit élni szerettem volna.

A legtöbben, ha a mindennapi feladatainkat, vállalásainkat, teendőinket, kötelességeinket szemléljük, pusztán két kategóriába soroljuk azokat. Vannak a „fontos dolgok”, és vannak a „nem fontos dolgok”. Az előbbire kell koncentrálni, és akkor nagy baj nem lehet, állítják nagyon sokan. Azonban ez ebben a formában egy vakvágány, ugyanis nem kerülhető ki a végső kérdés: mi végre is ez az egész!? És e végső kérdésből figyelve létrehozható a harmadik kategória: a nem fontos és a fontos gondolatokon, érzéseken és szokásokon túl melyek lesznek vajon az igazán lényegesek? Nem általánosságban véve, hanem az én saját életem, pontosabban létezésem szempontjából. Van erre válaszom? Vagy még keresem azt?

Polcz Alaine mondta egyszer:

„A halál tükrébe nézve mélyebb, gazdagabb, jobb lesz az élet.”

Szeretteink halála tudatosan vagy tudattalanul saját mulandóságunkat is felszínre hozza. Mindez azonban – az első félelmi reakción túl – egy lehetőség, hogy meglássuk a rejtett összefüggéseket: mit is érdemes valóban tennünk, cselekednünk, miért vagy kiért is érdemes nap mint nap felkelni és élni.

Születésünk pillanatában – Jean Paul Sartre gondolatával élve – minden egyes emberre kilőnek egy nyílvesszőt, ami csak repül, folyton folyvást repül, éppen most is, mikor e sorok papírra kerülnek, és mindannyiunkat saját halálunk pillanatában talál majd el. E nyílvessző mindig útjára indul, nincs kivétel, és mindig célba is ér, s ez alól sincs kivétel, bármily kegyetlenül is hat ez a kép.

A ma embere viszont (itt a harmadik évezred hajnalán) nem igazán hajlandó elfogadni nemcsak a nyílvessző kilövését, de még a puszta létezését sem. Nem tudja belenyugvással viselni létének ezen sajátosságát, helyette mindent elkövet, hogy kitérjen; s ha pedig azt valahol mélyen tudja, sejti is, itt nem nyerhet, a nyílvessző süvítését hajlamos egyáltalán nem meghallani és modern szóhasználattal élve ingerküszöb alá helyezni.

A nyílvessző végtére is megállíthatatlanul tör előre. Mikor ér célba? Napjaink vannak vajon hátra, esetleg hónapok, netán még sok-sok év? Bármennyi homokszem is van még a homokórában, ami nem pergett le, a lényegesre fogom fordítani, vagy csak elaprózom fontos, ámbár meglehetősen lényegtelen eseményekre?

M. Scott Pecktől fontoljuk meg az alábbi gondolatot: „Aki mindig tudatában van élete véges voltának, az jobban fogja kihasználni idejét. Aki azonban nem hajlandó tudomásul venni a halált, az nem élhet vagy szerethet tisztánlátással. Aki elhúzódik a halál tudatától, az élettől húzódik el.”

Elvégre ne feledjük, ha időnként a halállal foglalkozunk, az valójában a legnagyobb életigenlés egyike. Az, hogy tudjuk, nem élhetünk örökké, hanem időnk véges, ha a megfelelő szemüvegen keresztül szemlélődünk, cselekvésre, aktivitásra ösztönöz. Létezésünk értelmének tudatosítása az egyik legnagyszerűbb hajtóerő, ami a szürke hétköznapok mindent bekebelező árnyoldalával szemben fellelhető.

Sokan kérdezik, hogy ez a tudatosítás, miként, hogyan, milyen módon érhető el vagy ragadható meg? Először is merjünk nyitni a téma felé. Ha csak úszunk az árral, anélkül, hogy a saját álláspontunkon és értékrendünkön elgondolkodnánk, akkor hozzájárunk ahhoz, hogy a halál továbbra is a társadalom tabutémája marad. Másodszor merjünk keresni elég jó kérdéseket, amelyeken akár hosszú órákon át érdemes merengeni.

Néhány példa

Miért születtem meg?

Miért, kiért élek?

Mi értelme a létezésemnek?

Miért, kiért tartozom felelősséggel?

Mit kell még mindenképp elérnem, megtennem?

Hogy élem meg a veszteségeimet?

Hogy vagyok egyáltalán a változással?

Milyen erőforrásaim vannak, amik képesek ellensúlyozni a fájdalmas időszakokat?

Miben hiszek, mi az életem credoja, hitvallása?

Ezen az úton haladva közelebb juthatunk egy elfogató attitűd kialakításához, amiről Elisabeth Kübler-Ross így írt: „A halált elfogadni azt jelenti, hogy komolyan vesszük az élet értelmét illető kérdést. Ha valóban élni akarunk, el kell fogadnunk azt a felismerést, hogy az élet nagyon rövid, és minden, amit cselekszünk, számít.”

Limpár Imre

tréner, tanácsadó szakpszichológus

HISZEM, MINDIG VAN MÁSIK ÚT, MINDIG TEHETÜNK MÁST, MINT, AMIT EDDIG TETTÜNK. ÉPP EZÉRT SOKKAL INKÁBB MI HATÁROZZUK MEG SORSUNKAT, MINTSEM A SORS IRÁNYÍTANÁ ÉLETÜNK ALAKULÁSÁT. VALLOM, HA EZ A BELÁTÁS MEGSZÜLETIK, CSAKIS AKKOR LESZ KÉPES FELSZABADÍTANI A SZEMÉLY AZOKAT A KÜLSŐ ÉS BELSŐ ERŐFORRÁSOKAT, MELYEKKEL BETELJESÍTHETI MINDAZT, AMIRE HIVATOTT; FELISMERVE ÖNÖN FELELŐSSÉGÉT, S RÁÉBRED, A VÁLTOZÁS ÉS A KITELJESEDÉS KULCSA EZTÁN Ő MAGA.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás