Nem jött ki a lépés, tanár úr. Felelés matematikából az utolsó órák egyikén
A forró lábakon vánszorgó utolsó napokban, amikor már a hosszú alvások és a zizegő árnyékban lustálkodások ígérete lebeg a diákok szeme előtt, könnyebb átsiklani a gondosan elhelyezett csibészségeken, pláne, ha a drága tanárok is már valamely lugasba álmodják magukat és nem feleltetésen, mindenféle válogatott büntetéseken, vagy éppen dolgozatíráson morfondíroznak.
Eljön a helyettesítések ideje is, egy-egy tanár kiesik a sorból, előfordul, hogy nyugdíjas pedagógusok ugranak be örömteli vendégszereplésre. Így történt ez ifjú hősünk esetében is, akit matematika órán mindenki meglepetésére, felelésre szólított föl a már rezgő nyárfalevélre emlékeztető idős helyettesítő tanár. Hangosan mondta a nevét, nem volt menekvés. Azaz, amint az ifjú diák meghallotta a nevét, fölállt és benyögte, hogy a megszólított nincs itt, lebetegedett, hiányzik. Mivel a tanár úrnak fogalma nem volt, hogy ki kicsoda, könnyen elfogadta az állítást, kicsikét belemarkolt az állába, aztán némi tanakodás után annyit mondott a felszólalónak, hogy nem baj, akkor gyere ki felelni te!
Nem volt mit tenni, ki kellett ballagni a tábla elé, és ott lehetetlen küldetésbe kezdeni, számokat, egyenleteket és megoldásokat rajzolni csikorgó fehér krétával az olajozott láncon föl-le húzható faszerkezetre. Az eredmény persze lesújtó volt, hősünk már a föladott példát sem értette, s ez nagyon-nagyon messze volt még a megoldástól.
A tanár úr kicsikét elkedvetlenedett, hiszen odakint már zümmögött és cicergett a friss széna illatát árasztó nyár, és akkor ő most kénytelen egy hatalmas karót beírni az osztálynaplóba.
– Hogy is hívnak, fiam? – kérdezte meg a leszerepelt diákot, aki arra gondolt, vajon kinek nem rontja le az átlagát, ha beírat neki egy gigantikus egyest. És akkor beugrott neki a Hevesi, az osztályelső, aki fizikusnak készült és akinek egy karó nem oszt és nem szoroz.
Hevesi Péter, mondta határozottan a tanár úrnak, aki föllapozta az osztálykönyvet, megkereste az ifjú Hevesit, álmélkodott kicsikét, majd megszólalt:
– Hevesi fiam, megszámoltam, huszonkét ötöse van matematikából, mi történt magával?
Az ifjú tanuló csendeskén toporgott, megvakarta a feje búbját, majd így válaszolt:
– Nem jött ki a lépés, tanár úr.
A sokat látott idős pedagógus megkönnyebbülten sóhajtott, nem kell a nyár első napjaiban villámokat szórnia és kedvét szegni egy fiatalembernek, a füllentő diák is lerakott néhány nehéz téglát a szíve tájékáról, csak Hevesi ült szomorúan, azon bosszankodva, hogy nem tudta szín ötössel zárni az évet matematikából. Ellenben a nyár, az édes csábítás, közeledett visszavonhatatlanul…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.