Őszintén az óvodáról. Három hosszú év sűrített szülői tapasztalata

hirdetés

hirdetés

Az óvoda az első komolyabb mérföldkő a gyermek – a szülei, tágabb családja – életében. Előfordul, hogy a kicsi bölcsőde, közösségi tapasztalat nélkül kerül az oviba. Nem feltétlenül sínyli meg – gyereke válogatja -, de nem hátrány, ha egy kisgyerek egészen korán megtanul működni egy kortárscsoportban, megszokja az intézményi napirendet, ami bölcsőde és óvoda esetében kisebb eltérésekkel nagyjából egyezik.

A gyerekek hivatalosan három éves korukban kerülhetnek be az óvodába. A beszoktatás menetéről rengeteg információ áll rendelkezésre (az óvónők is tájékoztatják a szülőket), ám a tapasztalatok birtokában most már elmondhatom:

nem a beszoktatás az igazi kihívás – egy-két hét alatt túl vagyunk rajta -, hanem az, hogy az óvodai három-négy évben minden flottul menjen.

Megírta egy anyuka, szerinte mi mindent kellene mellőzni az óvodákban

Magazinunkon korábban több anyuka is megosztotta tapasztalatait az első ovis napok menetéről. Óvodai témában több más cikk is olvasható az Életszépítőkön. Olvasóink – köztük óvónők – körében különösen nagy visszhangja volt a Megírta egy anyuka, szerinte mi mindent kellene mellőzni az óvodákban című írásnak (tekintettel a téma érzékenységére, kifejezetten óvatosak voltunk a címadásnál). A levelet egy pszichológus végzettségű anyuka juttatta el hozzánk, névtelenséget kérve. Névtelenség, diszkréció.

Ezzel el is érkeztünk a vélhetően sokak által ismert jelenséghez: nem egyszerű nyíltan felvállalni problémás helyzeteket, nemkívánatosnak tartott jelenségekről sok szülő nem akar, nem mer nyíltan beszélni, de ami még aggályosabb: intézményen belül sem mindig érvényesül a nyílt, együttműködés alapját adó kommunikáció, noha rengeteg szakember – közöttük óvónő – hangoztatja ennek fontosságát.

Mi az oka a hallgatásnak? A tökéletes ellentmondás: a szülők a gyerekük jogait, érdekeit félretéve nem akarnak problémázni, mert olyan következményektől tartanak, aminek a gyerek láthatja kárát.

Ahogy az említett cikk példája is mutatja: ha egy szülő mégis beszél (higgadtan, átgondoltan, tárgyilagosan), óvodai dolgozók tucatjaiból válthat ki felháborodást, keserűséget. Sajnálatosan azok is személyük – alulfizetett, felelősségteljes, kimerítő munkájuk – elleni támadást láthatnak benne, akikre a leírtak nem vonatkoznak. Szülői észrevétel és óvónői reflexió – ilyenkor mintha két távoli világ találkozna, nehezen feloldható ellentétekkel, merőben eltérő meglátásokkal.

Kommunikálni mindenki tud. A kommunikációs kultúra terén azonban mintha lenne hova fejlődni. Az oviban, és azon túl is.

Minden szülő igényli a visszajelzést. Minden szülőt érzékenyen érint, ha a gyereket otthon panaszkodni hallja. A gyerekek között mindennaposak a konfliktusok – ezek mértékére, súlyára nincs rálátásunk. Jogunk van a problémás dolgoknak utánajárni – nyíltan, higgadtan beszélni róluk az érintetteknek, illetékeseknek (óvónőnek, szülőnek). Zsákutca, ha erre sértettség a válasz. Vagy nincs is érdemi válasz… Nemcsak a partnerség, de a bizalom is komolyan sérül.

Az intézmény falai között történtekről az óvónő köteles tájékoztatni a szülőket, őt keressük először, ha problémát érzékelünk, ezt követően a szülőtárssal is próbáljunk négyszemközt beszélni; felnőttként joggal várjuk el a másiktól (mások is tőlünk), hogy a párbeszéd ne a vagdalkozást, a hárítást jelentse, hanem a helyzet tisztázása, a megoldás irányába mutasson. Az óvodában érzékeltem először, hogy a szülők is mennyi sérelmet képesek egymásnak okozni a gyerekeken keresztül csak azért, mert nem megfelelően kommunikálják a különböző helyzeteket.

Kommunikálni sokféleképpen lehet – sokfélék vagyunk, akik 3-4 évre intézményi kereteken belül úgymond összeverődünk. Bonyolult kapcsolati hálózat alakul ki óvónő-gyerek, óvónő-szülő, gyerek-gyerek, gyerek-szülő, szülő-szülő, óvónő-óvónő viszonylatban. Valamilyen módon mindenki hatással van a másikra, direkt vagy indirekt módon a gyerekeken keresztül össze vagyunk kötve, ha tetszik, ha nem.

Minden intézmény más; más-más nevelési programmal és nevelési elvvel. Az intézményválasztást illetően a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen – elméletileg. Ha alacsony csoportlétszámmal működő, fizetős alternatív intézménybe, magánóvodába tudjuk vinni a gyereket, joggal várhatjuk el, hogy a pénzünkért cserébe azt kapjuk, amit elvárunk – és ezen intézményekre többnyire jellemző is, hogy kényesen ügyelnek a magas színvonalra. A több tízezer forintos térítési díjat azonban kevesen engedhetik meg maguknak.

A nagy többség számára az állami fenntartású óvodák jöhetnek számításba; egységes központi pedagógiai program szerint telik el egy-egy óvodai év, ebből a szempontból intézmények között nincsenek óriási különbségek.

Mi jelenti a lényegi különbséget mégis, amire az óvodai beíratás előtt nemigen van rálátásunk szülőként?

A gyerekkel napi szinten foglalkozó óvónők és dadák személyisége, stílusa, alkalmassága, ami az intézmény jó hírét, szellemiségét illetően is meghatározó lehet. Internetes fórumokat érdemes böngészni, tapasztalt szülőkkel is beszélhetünk – így valamiféle képet kaphatunk az adott óvónőről, legyen az jó vagy kevésbé pozitív. Persze így is érhetnek minket kellemetlen meglepetések. De kellemesek is.

Apropó, tájékozódás! Nagy hiányosságnak tartom kommunikációs szempontból is, ha egy óvodának 2016-ban nincs weboldala. Hiányérzetet vált ki a szülőből, ha a gyerekek mindennapjairól alig készül fotó, videó, illetve – ha készülnek is – a képek körülményes módon jutnak el a szülőkhöz.

Az első év az óvodában

Konklúzió

Senki sem tökéletes. Bármennyire is elfogultak vagyunk, a gyerekünk sem az. Szülőként hiba lenne magunkat más szülő elé, fölé helyezni – az óvoda nem tűri jól a hierarchikus viszonyrendszert, a gyerekek csoporton belül sok mindent leképeznek… (A protekció – ha tetszik, ha nem – mindenütt jelen van, a rokoni kapcsolatból, ismeretségből stb. származó előnyöket lehet intelligensen is kezelni; nem szerencsés, ha egyik szülőnek szabad azt, amit a másiknak nem.) Ha lehet, maradjunk ki a bomlasztó hatású folyosói pletykálkodásból is – véleményt alkotni igyekezzünk saját tapasztalat alapján kialakítani másokról. Az óvónő nem barátnő, de nem is ellenség: partner legyen! Ebben a bonyolult kapcsolati hálózatban ugyanazok a dolgok visznek előre, mint minden jól működő kapcsolatot: a tolerancia, a megértés, a kompromisszum, az őszinteség és a figyelem.

 

Kapcsolódó összeállítások

Az ideális szülő-óvónő kapcsolat, ahogy az óvónéni látja
Az ideális szülő-óvónő kapcsolat, ahogy az óvónéni látja
Bölcsőde: a szükséges jó!

hirdetés

Mesterházy Mónika

Életszépítők Magazin alapító-főszerkesztő

Noha írni, olvasni mindig is szerettem, nem készültem az újságírói pályára. Gyerekkoromat a zene töltötte ki (harmóniumon, orgonán játszottam), érdekeltek a művészetek. Kreatív irányultságom ellenére érettségi után úgy döntöttem, hogy hivatásos segítő leszek. A sors azonban más irányba terelt; főiskolásként egy napilap szerkesztőségében kötöttem ki, így lettem végül "médiás". Végzettségeim szerint diplomás szociális munkás, kiadványszerkesztő, újságíró, intézményi kommunikátor vagyok. A munkában igyekszem az érdeklődésemet követni. Sok minden érdekel, ezek esszenciája ölt formát az Életszépítők Magazinban.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás