Nagyon kellett volna az érintés, amire anyám nem volt képes. Apám józanul elviselhetetlen volt. Sorsszelídítő. Egy elmesélt élet (2.)

hirdetés

hirdetés

Anyámat Bertának hívták. Magas, barna, kreol bőrű, szép tartású, tartózkodó nő volt. Kontyát fejkendő fedte, hétköznap egyszerű karton, vasárnap gazdag mintás, tarka delénkendő. (A templomban a fejkendőről tudták, ki milyen módban él.) Korán megőszült, ezt én és az egyik lányom is örököltük tőle. Szeme barnás-zöldes, mandulavágású, arca kerekded. Inkább teljes műfogsort csináltatott, de nem tűrte, hogy rossz fogai legyenek. Mindenki ráismert bennem, ha megláttak, rögtön mondták: ez a Honvéd Berta lánya.

Volt neki egy úrinős tartása, kicsit fennhordta az orrát, kikövetelte magának a tiszteletet. Nem állt szóba akárkivel. Volt, akit lenézett, és egyáltalán nem volt közvetlen a mindennapokban, még velem sem.

Kívül-belül végtelenül tiszta volt, jó ízléssel megválasztott, egyszerű, polgári öltözetben járt, minden ruháját maga varrta. A falu átlagos asszonynépéhez képest anyám úriasszonynak számított. Ez a háztartáson és az étkezésen kívül az öltözködésében is megnyilvánult. Nyakig zárt ruha, elöl gombos, fönt kis díszzsebek, mindig hosszú ujjú. Emlékszem, a kedvence egy mustársárga selyemruha volt, de magam előtt látom a sötétkék, hat részből szabott, harangaljú szövetruhájában is. Világos színeket soha nem hordott. Sok fejkendője volt, mindenkitől kendőt kért és kapott, aki messziről, mondjuk Magyarországról jött hozzánk. Pántos bőrcipőket csináltatott magának.

Első házassága valódi szerelmi házasság volt, boldogságban élt jómódú katonatiszt férje oldalán, aki kényeztette, a tenyerén hordta. Anyám tizenhét éves volt, amikor összeházasodtak, és ez akkoriban teljesen rendjén valónak számított. K. János, a férj intelligens, művelt ember volt, ám nem engedte, hogy gyerekük szülessen, annyira féltőn rajongott anyám szépségéért. A megsárgult fénykép tanúsága szerint igen jóképű férfi lehetett.

Anyám életének tragédiája, hogy a második világháborúban odaveszett, s így kilenc boldog év után ott maradt özvegyen, szerelme elvesztésének soha be nem gyógyuló sebével a szívében, ráadásul egzisztencia nélkül, mivel gyermektelen özvegy lévén a férje családja szinte kisemmizte a házasság által szerzett vagyonból. Még az ingóságait is csak éjszaka tudta kilopni a házukból.

sorsszelidito_nyito
A kis Piroska és az édesanyja, Berta

Örök életére megőrizte magában az elveszett boldogság utáni fájdalmas sóvárgást, ami háromgyerekes anyaként apátiába, közömbösségbe, távolságtartásba fordult. Mindig inkább szomorúnak tűnt, szinte soha nem mosolygott, nevetni sosem láttam.

Gyötrelmes volt, hogy egy fájdalomba merült anyát kellett megismernem benne. Soha nem mesélt magáról, a korábbi életéről. Az utcán is szótlanul mentünk, bár mindig kézen fogva. Anyaként nem kötődött, a maga módján persze szeretett, mégsem tudta azt nyújtani számomra, amire szükségem lett volna.

Bújós gyerek voltam, nekem nagyon kellett volna az érintés, amire ő képtelen volt. Még az ölébe sem ülhettem. A ritkaságszámba menő testi érintésre csak az utcán kerülhetett sor, amikor a kezemet fogta. Gondoskodásban felülmúlhatatlan volt, nem szenvedtünk hiányt ételben, ruhában, tisztaságban, jóra nevelésben.

Nem volt tudatos a részéről, hogy hárította a közelséget, és biztos vagyok benne, hogy neki is fájt, változtatni mégsem tudott rajta. Nem adta át magát semmiféle örömnek. Mintha az első férje halálával örök szomorúságra ítélte volna magát.

Bármennyire fájt, én is kevésnek bizonyultam ahhoz, hogy visszalopjam életébe az örömöt. Túl későn jöttem, addigra már meg volt kövülve benne minden.

Jellemző, hogy egyetlen pozitív emlékem anyámról egy heves közös zokogás hatéves koromból: mikor három hónapos kórházi tartózkodás után apám végre hazavitt, akkor egymás nyakába borulva sírtunk. Apám nem engedte meg neki, hogy látogasson, nem is jött el hozzám három kemény hónapon át a comăneşti-i kórházba. Mélységes bűntudat gyötörte amiatt, hogy fejet hajtott apám akarata előtt, talán ennek is köszönhető, hogy aznap megfőzte a három kedvenc ételemet. Gondoskodása főként az etetésben merült ki. Ennyi tellett tőle. A kötelességét teljesítette, de gyöngédségnek már nem maradt hely a szívét kitöltő szomorúság mellett.

Talán épp anyám hidegsége volt az oka, hogy mindig inkább apám mellé bújtam be az ágyba, ha féltem. A szüleim külön ágyban aludtak, és én az apámhoz mentem. Ő sem volt kifejezetten babusgatós típus, anyámnál mégis több közelséget tudott nyújtani, főleg ha egy kicsit ivott. Alig vártuk, hogy igyon egy pohárral, akkor kicsit ellazult, felengedett, viccelődött, és olyankor lehetett kérni tőle apróságokat. Józanon elviselhetetlen volt, még megszólalnunk sem volt szabad. Nagyon éles volt a határ nála.

Jókedvem van, részeg vagyok, most kérhettek!

Olyankor néha elvitt magával valahová, és vett is valami apróságot nekünk. Ha ivott, elpárolgott markáns, kényszeres keménysége. Valójában az volt, aki részegen volt. Józanon kontrollálta magát, és ez ridegségben nyilvánult meg. Részegen ellágyult. Ha kellett egy új cipő, vagy elkéretőztem volna a szüreti bálba, megvártam, míg ivott. Ha nem, térden állva kellett könyörögni egy új kabátért, pedig a régit már rég kinőttem. Semmi kis dolgokért is könyörögnünk kellett.

Apám vékony, szikár férfi volt, tele energiával és talán derűvel is, de ezt a vele született derűt az öröklött körülményei és élete alakulása lassacskán mind fölemésztette. Kínosan ügyelt a külsejére, még a fehér gyapotzoknit is addig simította a lábára, míg tökéletesen nem tapadt rá. Az ingnek hópatyolat fehérnek kellett lennie, és vasalt ing nélkül nem lépett ki a házból. Hetente egyszer, szombaton volt fürdés, de a tiszta ruha mindennap követelmény volt. Folyton szaglászott, ha a ruha nem volt jó szagú, bedobta a szennyesbe. Az ételt sem ette meg, ha nem ízlett neki az illata. A párnahuzatot reggel leterítette egy fehér ronggyal, és az ágyneműt két-három naponta cserélni kellett. Falun ez egyáltalán nem volt szokás, még nekem is feltűnt egy idő után, hogy családunk ezzel kirí a környezetéből. Igényes ember volt. Bár az az igazság is érvényes, hogy a férfi bizonyos idő elteltével olyanná lesz, mint a felesége. A megjelenésében volt valami feltűnő, valami, ami megfogta az embereket, ráadásul kitűnően kommunikált, főleg ha ivott egy keveset, és addig, amíg csak keveset…

 

Folytatjuk

Az első rész

Már azelőtt gyűlölték, hogy megszületett. „Mindenkinek az útjában voltam a családban.” Sorsszelídítő. Egy elmesélt élet (1.)

hirdetés

Résch Éva

Életútkönyvek

Az életútkönyvek létrehozása során megismerem a mesélők életének legfőbb tanulságait. Az én tanulságom a találkozásokból az, hogy ami megmarad legerőteljesebb érzésként hetven, nyolcvan év után, az az emberi kapcsolatokban rejlő kötés, a szeretteinkhez való ragaszkodás és felelősség, és az ezektől való búcsú szomorúsága. Fájdalmas vállalkozás megpróbálni összegezni egy életutat, gondolatban végig menni újból a nehézségeken, kudarcokon, de legalább olyan fájdalmas elbúcsúzni a varázslatot rejtő, boldog emlékektől is. Az emlékezés, a számadás és búcsúzás krónikásául szegődtem. Mégis, munkám során mindig rácsodálkozom, milyen magával ragadó és inspiráló a sorsát beteljesítő ember.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás