Boldogtalanságra ítélve. Kisemmizett özvegy, háborúban traumatizált férfi házasságából születtem. Sorsszelídítő. Egy elmesélt élet (3.)

hirdetés

A Gyimes völgyéből származom, onnan, ahol a Tatros folyó kanyarog, amely hosszú útja végén a Szerettel együtt beleömlik a Dunába. A völgyet több patak is keresztülszeli, többségük legalább húsz kilométer hosszan fut a völgyben. A falvak a patakok mentén épültek ki – lélekszámuk alapján ezeket persze már községként emlegetik.

A mi falunk lakosságának nagyobb része ortodox volt. Több patak mentén csak ortodoxok éltek, ezért sem volt magyartanítás. Nagygyimesben volt idegen nyelvként magyar, de Gyimesbükkben úgy gondolták, ott mindenki román, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélt. Valójában persze borzasztóan rondán beszéltek, keverték a nyelveket, az öregeket alig lehetett megérteni. Többnyire úgy beszéltek magyarul, hogy kölcsönvették a román szavakat, de valamelyest magyarították őket. Ha románul a sárgarépa morkov, a magyar azt mondja rá, murok. Gyimesbükk lakosságának ma is több mint a fele ortodox, és románnak vallja magát. Aki pedig ortodoxnak vallja magát, az nagy valószínűséggel román is.

Apám családja ortodox volt, ortodoxok a leszármazottaik is, elvileg románul beszéltek, mégsem tudtak se románul, se magyarul. A faluban csak román iskola volt, de apámék nem sokat jártak oda, mivel dolgozniuk kellett. Hatalmas birkanyájakat legeltettek a hegyen, úgyhogy a fiúk be voltak fogva az állatok mellé, a három lánytestvér pedig a háztartásba.

Anyám kegyeinek elnyerése kedvéért apám felvette a katolikus vallást. Azt vallotta, egy Isten van, abban a maga módján valamennyire hitt, mindennap imádkozott szépen, de káromkodni is jó cifrákat tudott. Ebben is megmutatkozott erősen szélsőséges karaktere.

Apám saját családtagjai románul beszéltek egymás között. Magyarul se olvasni, se írni nem tudott, ha muszáj volt, román betűkkel írt magyarul. Sajnos én sem tudtam, és tőlük sem lehetett megtanulni rendesen, mert kevert konyhanyelvet beszéltek, mivel soha nem volt szükségük rá, hogy akár magyarul, akár románul tisztességesen megtanuljanak.

Amíg anyám élt, apám engem soha nem vert meg. A boldogtalansága hozta ki belőle a durvaságot. Az is lehet, hogy tudat alatt engem okolt anyám haláláért. Talán még a boldogtalanságát is rám fogta. Néha korábban is rám ordított, de verni csak anyám öngyilkossága után kezdett.

sorsszelidito_nyito
Anyámmal, Bertával

Feleselni előtte sem lehetett, de a tortúra a halála után jött. Mikor magunkra maradtunk ketten, úgy döntött, embert farag belőlem, mintha fiúnak születtem volna. És úgy is nevelt, olyan agresszívan, ahogyan annak idején őt nevelte az apja.

Ő maga is traumatizált lélek volt. Gyerekkorában őt is verték, sok fájdalom érte, aztán jött a háború, ahol a harctéren állandóan rettegett. Voltak olyan emlékei, amelyekből soha nem tudott kivergődni. Három év után megszökött a magyar hadseregből, egyszerűen dezertált. Miskolcról gyalog vonszolta haza magát a meglőtt sarkával. Három hétig gyalogolt haza erdőkön, pusztákon át bujkálva, mert ott voltak az orosz, román katonák. Minden neszre vagy fára mászott, vagy bebújt valami üregbe. Három hét után ért haza. Főleg éjjel ment, olyankor látta, hogy a harctereken ott fekszik a rengeteg halott katona.

Azt mesélte, hogy éjszakánként életre keltek a halottak, és szörnyű lármát csaptak. Ő meg iszonyúan félt, rettegett. Látta, ahogy életre keltek, mert – amint mondta – az ég nem tudta befogadni őket, mert még nem voltak készen rá, hogy meghaljanak. A halott katonákkal való találkozásának traumája elkísérte élete végéig.

Persze ezt sem nekünk mesélte, hanem a barátoknak, csak mi kihallgattuk. Később, felnőttkorunkban már nekünk is mesélt ezt-azt. Az ő élete sem volt fényes diadalmenet, mégis valamennyire megőrizte magában a derűt. A maga módján szerette az életet. Ha a sorsa megengedte volna, hogy kiteljesedjen, akkor apámból egy igazán jókedvű és jószívű ember lehetett volna.

Huszonhat évesek voltak mind a ketten, amikor megismerkedtek. Apám beleszeretett a szépséges özvegyasszonyba, és apja kifejezett tiltása ellenére elvette, aztán leélt vele kerek harminc évet. Biztos vagyok benne, hogy tényleg szerette, ezért is haragudott rá annyira az öngyilkosságért. Anyám halála után sokat emlegette az öregapját, hogy bizony milyen igaza volt, nem lett volna szabad elvennie Bertát.

Anyám kisemmizett özvegyasszonyként, szegényen jött a házasságba, így örülhetett, hogy biztos egzisztenciára lelt egy aránylag jómódú család sarja mellett. Nem tudom, hogy szerelmes volt-e apámba akárcsak egy percig is, mai eszemmel úgy vélem, nem. Mindig szomorú volt, ebből gondolom, hogy végtelenül boldogtalan lehetett.

Soha nem láttam őket egymással kedveskedni, csókok, ölelkezés nem járta nálunk. Anyámból hiányzott a gyöngédség, mert tele volt fájó hiányérzetekkel. A szeretethiány miatt vált képtelenné a szeretetre, és ezt nyilván apám is megszenvedte. Egy idő után folyamatosan fájdalmat okoztak egymásnak.

Apám intenzív ember volt, valószínűleg szexuálisan is, amit anyám nyilván nehezen viselt, de mifelénk a kutyát se érdekelte, mit akar vagy mit nem akar a nő, teljesítenie kellett házastársi kötelességeit. A lehető legrosszabbat hozták ki egymásból, házasságuk mindvégig elfojtott, időnként kirobbanó feszültségekkel volt terhes, de egymás iránti haragjukat inkább a levegő vibrálásából érzékeltük, mint nyílt színi veszekedésekből – azt kint intézték el a fáskamrában. Sose láttam, hogy apám megütötte volna anyámat, ettől a kíntól legalább megóvott a sorsom.

 

Folytatjuk

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók >>

 

Résch Éva

Életútkönyvek

Az életútkönyvek létrehozása során megismerem a mesélők életének legfőbb tanulságait. Az én tanulságom a találkozásokból az, hogy ami megmarad legerőteljesebb érzésként hetven, nyolcvan év után, az az emberi kapcsolatokban rejlő kötés, a szeretteinkhez való ragaszkodás és felelősség, és az ezektől való búcsú szomorúsága. Fájdalmas vállalkozás megpróbálni összegezni egy életutat, gondolatban végig menni újból a nehézségeken, kudarcokon, de legalább olyan fájdalmas elbúcsúzni a varázslatot rejtő, boldog emlékektől is. Az emlékezés, a számadás és búcsúzás krónikásául szegődtem. Mégis, munkám során mindig rácsodálkozom, milyen magával ragadó és inspiráló a sorsát beteljesítő ember.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Loading...

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás