„Nincs többé babázás!” Brutálisan rántott ki a gyerekkoromból anyám öngyilkossága. Sorsszelídítő. Egy elmesélt élet (5.)

hirdetés

Kilencévesen vékony, inkább sovány, gesztenyehajú kislány voltam, vállig érő hajamat anyám copfba kötötte. Mikor fésülte, visítottam. Ez a korszak volt a felhőtlen gyermekkorom, amiből brutálisan rántott ki anyám öngyilkossága. Egy hét alatt kellett felnőtté válnom.

1974. november 30-án történt. Délutános voltam, iskolába menet aznap is kaptam egy ötlejest anyámtól kedvenc édességemre, az Eugeniára. Emlékszem, arra kért, mindenképp adjam majd oda a visszajárót, mert el kellett számolnia a pénzzel apámnak, aki biztos nem adott volna nyalánkságokra.

Délután öt körül mehettem hazafelé a szürkületben, amikor távolról észrevettem, hogy nagy a nyüzsgés a házunk körül, rokonok, szomszédok ácsorognak a kertben. Eszembe se jutott, hogy anyámnak bármi baja lehet, mert sokat sírt ugyan, és szinte mindig szomorú volt, aznap, amikor elköszönt tőlem, nem sírt.

Bemegyek a kapun, kérdezem, mi van, mi történt.

– Anyukád beteg, nagyon rosszul van.

– Biztos gyereket szült – gondolom hirtelen –, akkor szoktak rosszul lenni, meg akkor futnak össze így a népek. Meg is kérdezem:

– Kisbabája született?

– Dehogy! – sóhajtják halkan.

Bemegyek. Anyám az ágyban fekszik, nincs magánál. Úgy érzékelem, hogy beteg, de az meglep, hogy eszméletlen. Odalépek hozzá, megfogom a kezét.

– Édesanya, itt vagyok, én vagyok az, Pirike.

Nem válaszol, csak azt látom, hogy könnyek folynak le az arcán. Észreveszem, hogy az orvos is ott van, de senki nem mond semmit. Mindenfélét tesznek-vesznek, de valójában nem csinálnak semmit. Ez így megy órákon át.

Sötét este van már, de nem viszik el. Várnak. Feszülten és szinte dühösen várnak. Később jöttem rá, sok évvel később, hogy azért vártak, mert nem akarták, hogy kiderüljön az öngyilkosság. 

Lefizettek mindenkit, hogy hallgasson, csakhogy éjjel súlyosbodott a helyzet, úgyhogy reggel mégis el kellett vitetni a mentővel.

Mikor megjött a mentő, épp magához tért. Felmásztam hozzá, hogy elbúcsúzzam tőle, hiszen úgy tudtam, most elviszik a kórházba. Akkor már sírtam. Megfogta a kezem, és azt mondta:

„Ne sírjál, mert minden beteg nem hal meg.”

Szó szerint így mondta. Két óra múlva meghalt. Azt mondták, szívgörcs végzett vele. Haza is hozták, de nekem nem mondták meg, korábban lefektettek aludni. Aznap éjjel fedeztem fel, hogy különös megérzőképességgel rendelkezem. Kilencévesen megéreztem, hogy rendkívüli dolog történt. Arra riadtam álmomból, hogy egy hatalmas fehér kígyó belém harap. Kinyitottam a szemem, és abban a pillanatban vitték el mellettem a halott anyámat. Szokás szerint a halottat felöltöztették, három napig virrasztottak mellette, majd eltemették.

Nekem senki nem mondta el, mi a halál. Nem mondták, hogy édesanyád meghalt. Nyitott koporsó volt, láttam is anyámat benne, de nem tudtam semmit se halálról, se temetésről. A képzeletemmel kellett kipótolnom a hiányzó tudást. Mindenki sírt, hát én is sírtam.

Mikor leeresztették a gödörbe, nem jutott eszembe, hogy elvesztettem, hogy végleg ott marad, szent meggyőződésem volt, hogy kimászik. Nagyon sajnáltam szegényt, mert arra gondoltam, milyen nehéz dolga lesz, milyen nehéz lesz neki kikaparnia magát ebből a mély gödörből. Vártam, sokáig vártam, hogy visszajöjjön. Apámtól nem kérdezhettem semmit, mert lepofozott volna.

Szürke, néma hétköznapok virradtak ránk. Kisebbik bátyám éppen katona volt, úgyhogy a temetés után ketten maradtunk otthon apámmal. Rettenetesen haragudott a világra, de főleg anyámra. Annyira nem tudott megbocsátani neki, hogy harminc évig ki sem ment a temetőbe.

Jártam iskolába, teltek a napok, és anyám csak nem jött. Egy reggel apám maga elé állított, és azt mondta, meg kell beszélnünk, hogy annak az életnek, ami eddig volt, annak vége van.

– Te fogod vezetni a háztartást, holnaptól nincs többé babázás és játék!

Fölemelte a kályha tetejét, és az összes játékomat a szemem láttára bedobta a tűzbe. Akkor, ott megszakadt a szívem. Nem mertem megszólalni, csak néztem szinte kővé válva, még sírni se mertem. Az a fájdalom erősebb volt, mint amit az anyám temetésén éreztem, mert az tette véglegessé gyermekkorom elvesztését. Ekkor lettem valóban árva. Az a baba az anyámhoz és az előző életemhez tartozott. A baba, a bölcsője, a párnácskája és ruhácskái, amelyeket anyám varrt a Singer varrógépén, mind ott égtek el a szemem láttára apám gonosz bosszújának kellékeiként.

– Holnaptól te vezeted a háztartást! – mondta apám, pedig még csak kilencéves voltam. – Főzöl, mosol, takarítol!

Anyám addig semmit nem engedett csinálni. Fogalmam sem volt arról, hogyan kell kimosni kézzel a ruhát. Főzni se tudtam, hiszen az evés se nagyon érdekelt. Ellenkezni viszont nem mertem, mert azt nem volt szabad. Az is elég volt, ha visszaszóltam, rögtön lepofozott. Ha feleseltem, ha visszaszóltam, azonnal ütött. Ha megkértem volna, hogy ne vegye el a babát, földhöz vágta volna, és lepofoz.

Nyaranta, amikor kazlakba gyűjtötték a szénát, akkor összeültek az emberek, és diskuráltak, anekdotáztak, akkor hallhattuk a történeteit, de én ott sem szólalhattam meg. Nem nekünk mesélt, mindig csak másoknak. Társaságban jó előadó volt, elszórakoztatta a közönségét, de ha magára maradt a fájdalmaival, mérhetetlen kegyetlenség tört fel belőle. Amikor a bátyám felnőtt, és elkezdett lázadni, olyan verekedések voltak, hogy időnként karóval ütötték egymást. A saját szememmel láttam, iszonyúan félelmetes volt. Csak engem nehogy! Ezután majd én jövök!?

Folytatjuk

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók >>

 

Résch Éva

Életútkönyvek

Az életútkönyvek létrehozása során megismerem a mesélők életének legfőbb tanulságait. Az én tanulságom a találkozásokból az, hogy ami megmarad legerőteljesebb érzésként hetven, nyolcvan év után, az az emberi kapcsolatokban rejlő kötés, a szeretteinkhez való ragaszkodás és felelősség, és az ezektől való búcsú szomorúsága. Fájdalmas vállalkozás megpróbálni összegezni egy életutat, gondolatban végig menni újból a nehézségeken, kudarcokon, de legalább olyan fájdalmas elbúcsúzni a varázslatot rejtő, boldog emlékektől is. Az emlékezés, a számadás és búcsúzás krónikásául szegődtem. Mégis, munkám során mindig rácsodálkozom, milyen magával ragadó és inspiráló a sorsát beteljesítő ember.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás