Szeretetanyu. „Ami elmúlt, azon már úgysem lehet változtatni!” Nikoletta története

hirdetés

Nikolettát zárkózott, az érzelmeit elfojtó, maximalista nőnek ismertem meg. Mintha a beszélgetés ismeretlen fogalom lett volna a számára; kizárólag a hasznos, racionális információk átadását szolgáló kommunikációra volt hajlandó. Rengeteget dolgozott, szabályos életet élt, szabályos házasságban, szabályosan megtervezett, szabályos időben érkező gyermekekkel.

Férjével nem beszéltek meg semmit: némán, és dacosan puffogtak, vagy fegyelmezetten hidegháborúztak, de nem engedtek teret a valódi indulataiknak. Niki azt tekintette vitarendezésnek, ha férje kifogyott a szavakból, elnémult, tehát ha Niki fogalmai szerint „feladta és veszített”.

Niki manipulatív játszmának tekintette, ha figyelembe kellett vennie mások érzelmeit. Csak arra volt hajlandó reagálni, amit az emberek megfogalmaztak és kimondtak előtte. A család és a múlt tabutéma volt nála. Ezekről soha senkivel nem volt hajlandó beszélni; még a férjével sem.

Niki azután keresett fel, hogy méhnyak rákot diagnosztizáltak nála. Megműtötték, a petefészek áttétek ellenére is biztató volt a prognózisa, de a kemoterápiás kezelés csendje alatt nem tudta többé elhessegetni azokat a kérdéseket, amelyek a rákban meghalt édesapja és öngyilkos húga kapcsán feszítették. Amikor nem tudta lefoglalni magát a munkával, és a gyereknevelés feladataival, az előkerülő emlékeit nem sikerült úgy lehurrognia, és elnémítania, ahogyan a férjével tette.

Nagyon tiszteltem azért, hogy saját „demarkációs vonalát átlépve” Niki el tudott jönni beszélgetni. És maradt…

Eleinte nehezen dolgoztunk, mert nem ismerte fel a különbséget a gondolatok és az érzelmek közt. Egy–egy történet kapcsán a véleményét és a racionalizált következtetéseit mondta el, de azt, hogy mit érez, nem sikerült kézbe vennie. Időbe telt, mire vissza tudott helyezkedni annak a kislánynak a világába, aki egykor ő volt, és akinek a kapott terheket kellett elhordoznia. Niki karcosan átugrani készült a tragikus időszakokat azzal, hogy „ami elmúlt, azon már úgysem lehet változtatni!”.

Ez igaz. Az eseményeket átírni már nem lehet, de az azok okozta sebek gyógyulásra vártak. Sajnos a rákbetegség tudta csak megtanítani Nikit erre.

Niki édesapja csendes ember volt, aki az egész napját távol töltötte a családjától. Vagy a munkahelyén dolgozott, vagy a műhelyében bütykölt valamit, de a lányaihoz nem akart, nem tudott közel kerülni. Csendben haldoklott a tüdőráktól is… Felesége gyakorlatilag eldugta őt a hátsó szobában, a valóságot nem osztotta meg Nikiékkel, mert azt hitte, így megkímélheti őket.

Niki 15, a húga, Eszter pedig 10 éves volt, mikor az édesapjuk (számukra váratlanul) meghalt.

Míg Niki zárkózott, maximalista, szabálykövető felnőtt lett, húga zűrös, problémás és „labilis”. Éveken át komoly problémái voltak önmagával, és bár az édesanyjukkal élt, így ő látta a konfliktusai mélységét, az asszony sosem keresett a számára segítséget. Korlátozta, magához láncolta, „eldugta” őt is, és sosem vállalta fel, hogy mekkora lehet a baj. Eszter 22 évesen öngyilkos lett. Egy héttel a halála előtt búcsúlevelet írt, amit az édesanyjuk elolvasott, de nem vett tudomást róla, és Nikinek sem említette!

Niki egyik nagy feladata volt feldolgozni az életéből hiányzó apa-és férfiképet, és látni, hogy mennyire fél kötődni az őt ért veszteségek miatt. Mert bár férjhez ment és gyerekei születtek, mindig a meghittség és megérintődés körén kívül maradt. Legnagyobb teherként mégis az édesanyja elhallgatásai nehezedtek rá. Mélyen, legbelül embertelennek tartotta azt, hogy anyja hagyta a férjét úgy meghalni, hogy nem búcsúzhatott el a lányaitól. És engedte az öngyilkosságig jutni Esztert. Miatta lett Niki olyan ember, aki mereven ragaszkodott a kimondott szavakhoz, a helyzetek megérthetőségéhez, és rettegett az érzelmektől, mert azok „láthatatlanok, veszélyt és fájdalmat hoztak rá”.

Niki meggyógyult, három éve tünetmentes. Évszak váltásonként egyszer eljön hozzám önmagán dolgozni, hogy ne rozsdásodjanak be újonnan megtalált „kommunikációs készségei”. A betegségből való felgyógyuláson túl kapott legnagyobb ajándéknak azt tartja, hogy a gyerekei nem „Nagy Számonkérőnek nevezik” már, hanem „Szeretetanyunak”.

Léleksimító Rádióműsor – Nem szükséges harcolni a rákkal, elég megérteni

Bíró Rita

Önismereti és örökbefogadási mentor

1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam. Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

Loading...

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás