A baj összehoz vagy elválaszt, ebben nincs arany középút. A felelősségvállalás szintjei

Második napja nem léptem ki a lakásból. Ez most más, mint máskor, amikor jólesett a bezárkózás. Feszít a tudat, hogy ennek a bezártságnak komoly oka, komoly tétje van. Próbálom magam arra kondicionálni – dacolva a nyomasztó hírekkel és tényekkel –, hogy nem lesz nagy baj. Már mihez képest? Barátaim, családtagjaim egy részénél teljesen leállt a munka. Ennek részben örülök, mert komoly fertőzésveszélynek voltak kitéve. A másik részüket féltem, mert nekik most kell igazán helyt állniuk. A frontvonalban vannak, mégis ezerszer higgadtabbak nálam. Egyikük azt mondta: sokkal jobban megviseli az önző magatartás, amit nap mint nap tapasztal magukból kifordult embereknél.

A mostani helyzet mindenkire másképp hat. Mindenki félti a szeretteit. Mindenki félti az egzisztenciáját, az anyagi biztonságát. Senki sem viseli jól, ha kihúzzák a lába alól a talajt… Emberségből is vizsgázunk most. A baj összehoz vagy elválaszt – ebben nincs arany középút. 

Alkalmazkodnunk kell a megváltozott körülményekhez.

Az alkalmazkodás ösztönszerű magatartás – nem feltétlenül emberséges. A felelősségvállalás keményebb dió. Felelősséget csak azt tud vállalni, aki erre megérett.

Ma előkerestem az egyetemi jegyzeteim közül „A felelősségvállalás létrája” c. grafikus jegyzetet – a felelősségvállalás szintjeit mutatja be. Önreflexióra késztet. Most minden körülmény adott ahhoz, hogy a létra magasabb fokára léphessünk.

Vigyázzunk egymásra!