A békéhez két ember kell, a háborúhoz egy is elég

Ha szemtől szembe megkérdeznénk az embereket: „mondd, te balhét akarsz, vagy békét?”, a többség valószínűleg az utóbbira szavazna. Kevesen ismerik be, hogy igenis balhét akarnak. Miközben a tettek sokszor épp ezt mutatják. És ha ez a helyzet, a valóban békére vágyó ember nem sokat tehet.

Nem kell messzire mennem a példákért. Ott vannak a csaló szélhámosok, akik pontosan tudják a jogszabály szerinti értékhatárokat, melyek a bűncselekményt a szabálysértéstől, illetve a szabálysértést a lemondóan legyintéstől elválasztják, és ezen határokra vigyázva tevékenykednek. Teljesen tudatosan ártanak, de magukat megvédve a következményektől. Aztán ott vannak azok, akiket – ki is mondják – nem érdekelnek a szabályok, törvények. Ők gondolnak valamit arról, hogy minek hogyan kellene történnie, és a szerint tesznek lépéseket. S e lépések akár a bíróságig vezethetnek.

Vannak, akik egyszerűen nem férnek a bőrükbe, és állandóan azt keresik, kibe hol köthetnének bele. A képlet valójában igen egyszerű: csak azt adhatod, amid van, ami benned van. És akiben odabent nincs békesség, aki nincs megbékélve, az békétlen. És az bizony békétlenkedni fog. Mi mást is tenne?

Nem véletlenül mondják, hogy aki magával rendben van, az mást sem bánt – legalábbis nem szándékosan és nem tendenciózusan. A belső békesség állapotában könnyen vagyunk elfogadóak mások másféleségével szemben, könnyen jutunk konszenzusra, és eleve a békesség állapotát keressük kívül is. Ha egy helyzet épp bizonytalan, igyekszünk a békesség irányába terelni az eseményeket. Nincs ebben semmi varázslat. A békesség jó dolog, szeretnénk hát kiterjeszteni.

Van még egy ok, amiért sokan inkább békétlenkednek, inkább a háborúra szavaznak. Ez pedig az, hogy erős érzelmekre, és erős érzelmekkel telített külső eseményekre van szükségük ahhoz, hogy érezzék, hogy élnek. Érzékeik annyira eltompultak, hogy csak különösen erőteljes impulzusok érik el őket. Ők tehát gerjesztik az indulatokat, ha kell, ha nem. Pontosabban: hát hogyne kellene! Számukra létszükséglet!

Az is lehet, hogy ebbe a mintába születtek és szocializálódtak bele, tehát el sem tudják képzelni, hogyan is lehet „nem felháborodni”. Hiszik és vallják, hogy ez az egészséges, és azzal van baj, aki nyugit, békét és megegyezést akar. És sajnos ez a viselkedés az erősebb. A békéhez két ember kell, a háborúhoz egy is elég. Hiába szeretnél te békességet, ha a másik inkább „kavarna”.

Van egy régi történet, még abból az időből, amikor grófok utaztak az Orient Expresszel. Az a bizonyos gróf, akiről a történet szól, ebédre desszertként almatortát kívánt. Sok minden volt a luxusvonaton, történetesen almatorta épp nem akadt. Kínáltak neki ezt, kínáltak azt, semmi nem volt jó. Irgalmatlan botrányt csapott a gróf úr. Nosza, sürgönyöztek (még ezt is lehetett az Orient Expresszen!), és a következő megállóba érve a helyi mestercukrász friss almatortájával várták. Remélték, megbékítik a morcos urat, aki azonban félrelökte az elé tett tányért, és azt mondta: „én inkább bosszús akarok maradni!”.

Akarhatsz te akármilyen békességet, a másik ember belső békétlenségére vajon mekkora hatással lehetsz? Ha ő maga nem jut el odáig, hogy szenvedjen a saját belső háborgása (ugye, mennyire hasonlít a szó a háborúhoz?) miatt, akkor a vágy sem születik meg benne a békére. Ez a vízválasztó. Akinek elege van a belső csatazajból, aki már nem „nyer” ezzel semmit (vagy legalábbis többet veszít a másik oldalon), az elkezd vágyni a belső békére. Ebben az állapotban keresni kezdi a „békések” társaságát, először csak issza a belőlük áradó nyugalmat, majd igyekszik „eltanulni” azt.

Ám a békétlenséggel sokan, sokat „nyernek”. Figyelmet mindenképp. Amíg balhéznak, tudják: „rólad szólnak a hírek, veled van tele a sajtó”, és ez nekik jó. A figyelem: energia. Aztán konkrét nyereségre is szert tesznek, mert aki nem áll bele a harcba, az inkább enged. Mert ugye az okos meg a szamár. Hát hogyne. A bántalmazás egyik támogató motívuma is ez (L. Bancroft példája: a családfő megússza a házimunkában való részvételt, mert olyan cirkuszt rendez, hogy utána inkább senki nem kér tőle semmit).

A békéhez tehát két ember kell. A háborúhoz pedig valóban elég egy: az, akiben belül harc dúl, annak mindentől függetlenül odakint is csatatér az élet.

Aki békét akar, az pedig sokszor nem tehet mást, mint hogy odébbáll. És ha ezt sem teheti, minden erejével óvja, védi belső békéjét, nem engedi, hogy mélyre hatoljanak a békétlenkedő hullámok. Kicsit paradox helyzet: harcolni kell azért, hogy ne kelljen harcolni. Nincs megoldás, nincs tuti recept. De legalább tudjunk róla: a békéhez mindig, de mindig minimum két ember kell.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kettő × 3 =

hirdetés