A békesség reménye

Amikor a tüdőt ellepi az illatos meleg szorítása, és nem tudjuk az ünneptől mámorosabb minden, vagy attól, hogy ismét megértük az új tavaszt. Húsvét, annak a biztos tudata, hogy most már eljön a nyár, a talpamat a folyó kavicsain csúsztatom, miközben a bokámnál siklik az átlátszó víz. A békesség reménye.

És persze Jézus, és az ő áldozata érettünk, amiben nem lehet lelkifurdalás nélkül nem hinni, hiszen pontosan tudjuk, hogy „senki nem hisz mindig és senki nem hisz soha”. Valahogy gyerekként mindig tiszta inget húztunk. Hófehér, ropogós ingben fociztunk az udvaron, vagy dobáltuk a tojásba a nehéz fém kétforintost, amin akkoriban még négy gombóc fagylaltot mért ki a Profeld Hugi a Kismackóban.

Nem tudom miért volt minden annyira fehér, annyira tiszta és fényes. Talán, mert álmunkban még nem ugrott keresztül rajtunk a halál, talán mert nem csak vigasztaltuk magunkat az ártatlanságunkkal, hanem tényleg ártatlanok voltunk.

Ahogy előredőlök és kinézek a kicsinyke kávézó ablakán, a nagy festő ma mélyszürkébe mártotta az ecsetjét, és valaki rázza a csenevész virágú fákat. A Székesegyház környéke fölállványozva, projektek és elnyert támogatások lebegnek a hatalmas molinókon. A hírekben nem ugrálnak a nyulak, hanem vacognak értetlenül, a félelem bebújt a felöltők alá. Jézus sem licitál a világ szívére, csak fáradtan köhög és elindul föl a hegyre.

Hol vannak a régi tiszta ingek, a boldogan bátor hunyorgások bele a napba, a folyók metsző siklása, a halak álma a melegebb, távolibb, boldogabb vizekről?

És mégis húsvét, és mégis élet. Meleg szárnysuhogás minden megmaradt pillanatban.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc + kettő =

hirdetés