Gyermeknevelés: a tökéletesnél jobb az elég jó. A biztonságos kötődés megalapozása a fogantatástól ötéves korig. Könyvismertető
A biztonságos kötődés megalapozása – Ruth Newton hiánypótlóként beharangozott műve már magyar nyelven is elérhető. Szülőknek, nagyszülőknek, pedagógusoknak, szakembereknek egyaránt hasznos olvasmány. Informatív, és kiderül belőle többek között az is, hogy egyáltalán nem kell hibátlannak lennünk. „Neurológiailag igazolható, hogy a tökéletesnél JOBB az elég jó.”
Minden szülő tisztában van azzal, hogy tudatosan és tudattalanul is nagymértékben befolyásolja gyermeke alakuló személyiségét. A modern neurológiai kutatások mára azt is egyértelműen bebizonyították, hogy ez a hatás az első néhány életévben a legerősebb. Egyre pontosabban látjuk, hogy a korai szülő-gyerek kapcsolat minősége közvetlen hatással van a gyermek későbbi énképére, érzelmi biztonságára, kapcsolatteremtő képességére – sőt, még a kognitív fejlődésére is.
Ennek megfelelően a kisgyermekkor legfontosabb feladata a szülő és a gyermek közötti érzelmi kötődés kialakítása. Bármilyen legyen is a kulturális, vallási és anyagi hátterünk, az iskolázottságunk, neveljük gyermekünket akár kétszülős családban, akár egyedül vagy mozaikcsaládban – a legnagyobb ajándék, amit adhatunk neki, az a biztonságos korai kötődés.
Ez szülőként elsőre talán ijesztő felelősségnek tűnhet, de e könyv célja az, hogy a kötődésre és az érzelmi szabályozásra vonatkozó tudás birtokában azt nyújthassuk gyermekünknek, amire valóban szüksége van. Az is kiderül, hogy a gyerekre való ráhangolódás egyáltalán nem igényel a szülő részéről makulátlan tökéletességet. Bőven elegendő, ha az elégséges mértékű ráhangolódás segítségével megadjuk neki a biztos érzelmi alapokat, ha megtanulhatja, hogy számíthat a megértésünkre és védelmünkre, illetve arra, hogy segítünk neki szabályozni az érzelmeit mindaddig, amíg erre önállóan képessé nem válik.
Noha a kutatások szerint a szülők saját kötődési típusa 75 százalékos biztonsággal bejósolja születendő gyermekük kötődési stratégiáját, ez egyben azt is jelenti, hogy van esélyünk tudatosan jobbat adni, mint amit hajdan esetleg mi kaptunk. A gyerekek ugyanis szuperanyák és -apák hiányában is kiegyensúlyozott felnőttekké cseperednek, ha szüleik többnyire érzékelik a ráhangolódás aktuális hiányát, és erőfeszítéseket tesznek ennek orvoslására.
Ruth Newton gyermekpszichológus egyedülálló pozícióból szólal meg a témában, hiszen kutatóként alapos ismeretei vannak a korai kötődés neurológiai hátteréről, ugyanakkor terapeutaként bőséges gyakorlati tapasztalattal is rendelkezik. A szerző életkori szakaszonként tekinti át a korai kötődés és az érzelmi szabályozás legfontosabb kérdéseit, sok, a saját terápiás tapasztalatából vett példával, tipikus és rendhagyó fejlődési ívekről egyaránt.
Könyve ajánlott olvasmány minden kisgyermeket nevelő szülőnek és pedagógusnak, azoknak is, akik nem csupán gyakorlati útmutatásra vágynak, hanem szeretnék mélyebben megérteni a téma neurobiológiai hátterét is.
Részletek a könyvből
Nem kell ahhoz tökéletesnek lenni, hogy jó szülők legyünk, és nem törvényszerű, hogy magunk is olyan szülők legyünk, mint amilyenek a mi szüleink voltak.
A csecsemő és szülő közötti konfliktusok egy részét az okozza, hogy a szülőnek magának van valamiféle feldolgozatlan konfliktusa saját szüleivel, amelyet belevetít gyermekével való kapcsolatába. Sok olyan szülő is van azonban, aki ideálisnak nem mondható családban nőtt fel, saját gyerekeit mégis merőben más módon neveli, mint ahogyan őt nevelték. Lehet, hogy ők természetüktől fogva ellenállóbbak, esetleg támogatóbb partner és családtagok segítik őket, vagy egyszerűen csak tudatos erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy másmilyen szülők legyenek, mint az ő szüleik voltak. (…)
A biztonságosan kötődő gyermekek esetében a szülők érzékenyen reagálnak a kicsi szükségleteire, és lehetővé teszik, hogy természetes módon, a saját tempójában fedezze fel a világot.
A biztonságos és organizált kötődési rendszer azt jelenti, hogy amikor a gyerek vészjelzőrendszere valamiért bekapcsol, akkor a szülő képes azt kikapcsolni, hogy a gyerek továbbléphessen. Az elkerülő gyerekek esetében arról van szó, hogy megtanulták elkerülni a szülőt, annak megalázó, erőszakos és/vagy elutasító viselkedése miatt. Ez a kötődési minta is organizált azonban abban az értelemben, hogy a gyerek számára kiszámíthatóan működik, még ha az ára a biztonságérzet tartós hiánya és az érzelmi készségek alulfejlettsége is. Az elkerülő gyerekeket szüleik maguk is arra bátorítják, hogy ne közeledjenek hozzájuk, legyenek minél önállóbbak, és ezzel hosszú távra kikapcsolják vészjelzőrendszerüket. Az ambivalens gyerekek pedig igyekeznek mindig a szülő közelében lenni, hátha az ezúttal reagál a közeledésükre. Abból a szempontból ez a stratégia is kiszámítható, hogy az esetek egy részében reakciót eredményez a szülő részéről, de az ára megint csak a biztonságérzet hiánya. Az ilyen gyerekek szülei tartósan hiperaktivált állapotban tartják a gyerek kötődési rendszerét.
Az igazi trauma a lelki terror
Egy barátnőm vásárlás közben meghallotta, hogy egy hároméves kisfiú kétségbeesetten bömböl valahol a boltban. Odament megnézni, mi történik, és látta, amint az anyuka lendületes nyakleveseket osztogat kisfiának. Már épp közbe akart avatkozni, amikor az anya sarkon fordult, és otthagyta a gyereket, aki kétségbeesetten szólongatta és futott utána. ‘Nem volt kihez fordulnia, hova mennie, úgyhogy az anyukája után rohant, húzgálta a ruháját, amíg végül ölbe nem vette, de mintha szívességet tenne’, mesélte a barátnőm felháborodva. Ha valaki bejelenti az esetet, a gyermekvédelem Amerika bármelyik államában elvehette volna a kisfiút az anyjától. És bár a gyermekvédelmi beavatkozást a gyerek fizikai bántalmazása váltaná ki, az igazi trauma az a lelki terror, ami a külső szemlélő számára láthatatlan. A gyerek szemszögéből az történik, hogy az az ember, akit a legjobban szeret, bántja, és azzal fenyegeti, hogy eldobja magától. Könnyű meglátni, hogy az anya viselkedése mennyire káros, de azt már talán nehezebb, hogy valószínűleg vele is ugyanígy bánhattak gyerekkorában. Minden ilyen ügy közös vonása, hogy mind a gyereknek, mind a szülőnek segítségre van szüksége. A barátnőm számára az volt a legmegrázóbb, hogy milyen kétségbeesetten futott a gyerek az anyukája után, aki egy perccel azelőtt megütötte.
„Azok a nők, akik maguk kiszámíthatatlan gondoskodásban részesülnek kisgyerekkorukban, később gyakran szélsőségesen gondoskodók lesznek, akár saját autonómiájuk árán is.”
„Az ambivalensen kötődő gyerekek bizonyultak később érzelmileg a leginkább függőnek. Sok esetben nem voltak hajlandók elmozdulni a rájuk vigyázó felnőtt mellől, általában szorongóbbnak, kevésbé jó érdekérvényesítőnek bizonyultak, és jobban tartottak az új élményektől, mint akár a biztonságosan kötődő, akár az elkerülő stratégiájú gyerekek. Az ambivalens gyerekek nemritkán görcsösen ragaszkodtak az óvónők, tanítók testi közelségéhez, és sokszor féltek. Gyakran váltak agresszívebb társaik bántásainak céltáblájává. Stratégiájuk részét képezi egyfajta állandó éberség igényeik kielégítését illetően, mert ezen a módon remélik biztosítani, hogy jut nekik az esetlegesen és kiszámíthatatlanul érkező törődésből és figyelemből. Ez a stratégia azonban sokszor összekapcsolódik különféle szorongásos tünetekkel és depresszióval. Az ambivalensen kötődő gyerekek felnőttkorukban gyakran választanak olyan foglalkozást, amelyben maguk is gondoskodnak másokról, és párválasztásukban hajlamosak olyanok mellett kikötni, akik maguk is bizonytalan kötődési stratégiájúak és kevésbé érzékenyek.
„Ha túl nagy a szakadék gondolataink, érzéseink és szavaink között, az egy kisbaba számára komolyan félrevezető, mivel csecsemőkorban még elsősorban a nonverbális üzeneteinket értik meg.”
Ha egy anyuka fáradt és frusztrált, mert kisbabája éhes és nyűgös, esetleg ezzel veszi fel a kiságyból a gyermeket: ‘Gyere, tudom, éhes vagy.’ Mondhatjuk erre, hogy a szavak itt megállják a helyüket, hiszen a baba valóban éhes, de ha hozzávesszük azt is, hogy az anya hangja egy kissé éles, arca feszültséget tükröz, beszéd közben nem néz a gyerekre, mozdulatai pedig kapkodóak, az róla az összbenyomásunk, hogy fáradt és türelmetlen. Vagyis bár a szavak szintjén helyesen azonosította a kisbaba érzelmi állapotát, és igyekszik is arra reagálni, érzelmi kommunikációja merőben mást közvetít. Mivel pedig a gyermek életének első három évében jellegzetesen a jobb félteke nézőpontjából észleli a világot, mit is tanul meg a kisbaba ebben a jelenetben? Alapvetően két egymásnak ellentmondó tartalmat él meg. Egyfelől enni kap, ami jó dolog, mert elmúlik tőle az éhség, ami kellemetlen érzés. Másfelől azonban pontosan érzékeli (noha érteni nem érti) az anya feszültségét, negatív érzelmi állapotát is. Ha ez a sajnálatos helyzet minduntalan megismétlődik, akkor a kisbaba azt éli meg, hogy nem érdemli meg azt az erőfeszítést, amit anyjának tennie kell a kedvéért, és ez beépül az énképébe is. Ilyen élmények persze érhetnek egy kisbabát a mindennapok során, de remélhetőleg nem nagyon gyakran fordulnak elő. A gondoskodó felnőtt felől egyidőben érkező, egymással ellentétes tartalmú üzenetek a legjobb esetben is megzavarják a babát, legrosszabb esetben dezorganizált kötődéshez vezethetnek.”
A Kulcslyuk Kiadó gondozásában megjelent kötet a Nyitott Akadémia weboldalán rendelhető meg
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
