A bor által az lehettem, aminek képzeltem magam. Pia – Egy lovesztori

Egyik sem jobb a másiknál. Mármint a függőségeink. De, persze hogy jobb! A munkamániás produktív, teljesít, eredményes, társadalmilag megbecsült, elfogadott. Sőt! Még egy sor alibije is van. A sport-, adrenalinfüggőről is tetszetős a kép: határokat feszeget, legyőzi saját magát, nemes küzdelemben versenyez és példát mutat. A vásárlás-, a takarításmániással, a kártya-, online játék szerelmeseivel már egy kicsit más a helyzet, és mielőtt minden szenvedélyt felsorolok, a lényeg úgyis a végén van: a legfenyegetőbb az alkohol és a szerfüggés. Hiszen az káros minden értelemben, veszélyes a használójára és környezetére is…

A kérdés azonban nem az, hogy el tudjuk-e helyezni egy skálán a különböző addikciókat, tudjuk-e súlyozni őket? Az igazi kérdés a miért? Miért alakul ki ez a fajta kötődés, a fennmaradáshoz, működéshez szükséges kóros viszony? Caroline Knapp önéletrajzi visszaemlékezésében saját szerelmi történetéről, az alkoholhoz vezető útról mesél. Vagyis inkább arról, milyen benne lenni. Hogy látja saját magát egy alkoholbeteg, hogyan éli az életét.

KönyvNem igazi pszichoterápia ez, a végén is csak sejthetjük, nála mi minden játszott szerepet. A végtelenségig tisztelt, de kettős életet élő, nem bevallottan alkoholista pszichiáter édesapa. A hideg, érzelemmentes, távolságtartó családi háttér, szülői viszonyulás. (Ami Caroline testvéreit viszont nem tette beteggé, tehát a magyarázat soha nem lehet ennyire egyszerű.) Valószínűleg kell hozzá hajlam is. Hajlam az önsorsrontásra. Komplexusok, erős szorongások, feldolgozatlan kudarcélmények. Bizonytalanság a különböző szerepekben, nőiességben, szexualitás megélésében. Gyengeség.

„Az alkohol, az önértékelés és a szexualitás közötti mélyebb összefüggéseket azonban nem vizsgálták, sem azt, hogy a nők (legalábbis a magamfajták) az alkoholt arra használják, hogy hatástalanítsanak egy sor egymásnak ellentmondó érzelmet: – az intimitás utáni sóvárgást és a tőle való rettegést; – az összebújás vágyát és a kihasználástól való félelmet; – a mélyen gyökerező bizonytalanságot, hogy hogyan és hol húzzuk meg a határt és hogyan, mikor engedjünk belőle.”

Mindezekre aztán az alkohol megoldást kínál: magabiztosságot, lazaságot, saját maga által is kedveltebb személyiséget. Megkönnyebbülést. Védelmet a kérdések, a démonok, az őszinteség ellen. Hárítását a tudatosságnak, a felelősségnek. „Félelem + alkohol = bátorság”.
Ráadásul az alkohol megcsal, mind tudjuk, akik ittunk már akár egy pohárral is. Az csak egy szellemkép, amit a részeg lát magáról: a vicces, szórakoztató, szorongásmentes illetőt. Kívülről azonban egész másként fest: dülöngélő, akadozó nyelvű, kötekedő, elrévedő tekintetű, bóbiskoló, hangos, erőszakos, közönséges, motyogó, támolygó…sokféle lehet. De semmiképp sem igazi. Ami aztán már az ital nélkül töltött időben is megmutatkozik: látszik a bőrön, a kéz remegésén, a szemeken, a másnap reggeleken. Azon, hogy a környezete tudja: mikor nem érdemes beszélni vele. Mikor milyen hangulatban van, melyik napszakban milyen fázisban jár (ideges keresés, vágy az ital után, kis megkönnyebbülés az első pohárnál, vagy reménytelen feloldódás a sokadikon túl).

Nehéz kimondani, illetve az érintettnek belátni, de az ilyen ember nem szereti magát. Ráadásul végtelenül magányos.

Az élete pedig egyre komolyabb (ön)ámítások, (ön)csalások, (ön)hazugságok sora. Rengeteg energia szükséges a látszat fenntartásához. Az alkoholbeteg legtöbbször tehetetlen, passzív, erőtlen a saját életének megváltoztatásához, s ezt nehéz kívülről megérteni. Az egyre romosabb életben a gépezet működtetéséhez egyre több alkohol kell.

Az ördögi kör magába tér vissza: „a függés módozatai ugyanilyen könnyedén csusszannak át egymásba: a kényszeres evés szégyennel tölt el és kisebbségi komplexussal az ágyban, ettől meggyűlölöd magad, kételkedsz magadban, innen egyenes út vezet az iváshoz, ami ideiglenesen enyhíti az önutálatot, és kémiai úton annyi magabiztosságot ad, hogy lefekszel egy férfival, akit nem szeretsz, ettől szégyellni fogod magad, és íme kezdődik a tánc elölről.”

A végén csak az önpusztítás mértéke a kérdés. Teljesen vagy csak részben. Eljön-e a pillanat, az annyira rettegett, de egyben áldott pillanat is, amikor az alkoholista megérzi, hogy muszáj változtatni, mielőtt valóban rosszabbra fordulnak a dolgok. Tragédia történik, vagy felismerés, hogy ez így nem mehet tovább? Lesz-e erő kimondani? Végigcsinálni? Nem visszaesni? Lesz-e, aki segít? Kinek ismerős?

A társadalom kiszolgálja az alkoholizmust. Könnyű megoldást kínál. Aztán hamar megbélyegez. A társasági lét tele van ivásra kínáló alkalommal. Vannak magas szinten működő alkoholisták, értelmiségiek, akik el tudják látni a munkájukat – szerencsés esetben végzetes hiba nélkül -, és vannak, akiket maguk alá temet a lavina. Elveszítik a munkájukat, otthonukat, házastársukat, vagyonukat.

„A nem rendkívül bonyolult szó, amikor részeg vagy. És nemcsak azért, mert az alkoholfogyasztás bizonyos helyzetekben, például bulik és randik alatt rontja az ítélőképességet, hanem mert az alkohol belezavar az önazonosság nagyobb, átláthatatlanabb ügyletébe, abba, hogy erősnek, ügyesnek és tudatosnak érezhessük magunkat. Ez minden ember számára nehéz feladat, de különösen nehéz a nők, és gyakorlatilag lehetetlen a részeg nők számára.”

Lovesztorinak hívja a szerző, sokatmondóan, de azért mégiscsak betegség ez. Nagyon komoly és ellentmondásosan megítélt betegség. És nincs olyan ember, akit önmaga, egy családtagja, kollégája révén ne érintene. Miért fontos, hogy Caroline Knapp megírta történetét? Miért jó, hogy megszületik egy ilyen könyv?

Nem öncélú önmarcangolás csupán. Mert végső soron azt üzeni: van segítség! Tudjon róla, aki épp ezen az úton jár! S tudjon róla, aki előtt még ott a változtatás lehetősége, akinek még nem késő. Mint minden betegségben, ebben is vannak érintettek, akik hálásak lesznek, ha kiderül: nem ők az egyetlenek. Az önsegítő csoportoknak – mindannyian tudjuk, akik már éltünk vele – óriási az ereje. Annál szorosabb kapocs, mint a sorsközösség – hogy tudod, min megyek keresztül-, kevés van. Sajnos azonban itt is igaz, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. De a többségnek erőt ad a közösség nyújtotta szeretet. Lényegében erről szól a fiatalon elhunyt szerző, Caroline Knapp könyve, a Pia.

Kiadói ismertető
Caroline Knapp: Pia

A művelt, gazdag családból származó, elegáns újságírónő – alkoholista.
Memoárja hullámvasút: tűzijátékként elsülő bulik sorozatától, kemény, inspiráló munkával töltött évektől visz a kietlen, reménytelen, üres állapotig. Idegesítő, járulékos időrablókká válnak a teendők és az emberek, csak megnehezítik a következő pohár vagy üveg, vagy bárpult felé vezető utat.
Az iszákosok nem feltétlenül tántorgó csikkszedők, kéregető szerencsétlenek. Szakmájukban kiválóan teljesítő felső középosztálybeliek is gyakran arra a sorsra jutnak, hogy piával muszáj elnyomniuk valami fájdalmat vagy hiányérzetet.
Az önámítás története mindenkinek ismerős lehet; a tragikusan korán elhunyt Caroline Knapp őszinte helyzetértékelései azonban valószínűtlen éleslátással ragadják meg, hogy egyik pillanatban (majdnem) minden rendben, aztán a következőben – derült égből – óriási gáz lesz, amivel végső próbatétel megküzdeni.
A Pia egyedülálló önismereti kört jár be – segít elkerülni, hogy saját kárunkon szerezzük be a legrészletesebb tapasztalatokat.
A kötet az Európa Kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben. Fordította: Nagy Flóra

Részlet a könyvből >>

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

négy × 3 =

hirdetés