Együtt könnyebb, mint külön-külön. Mennyire vagy tisztában a családod működésével? Íme, a lista, ami hozzásegít a megértéshez!
Írásaimban nagyon ritkán szerepelnek definíciók, szakkifejezések, melyek sokkal inkább bonyolítanák a kiinduló képet, mintsem egyszerűsítenék azt. A mai alkalommal azonban kivételt teszünk. Nézzük meg, hogyan definiálja a szociálpszichológia a csoport fogalmát, hogy aztán a saját közösségeink, kapcsolataink, főként családunk működésére fókuszálhassunk ennek tükrében!
A csoport úgy határozható meg, mint két vagy több individuum/egyén, akik:
„a) hatnak egymásra,
b) egymással kölcsönös összefüggésben állnak,
c) saját maguk és mások meghatározása szerint a csoporthoz tartoznak,
d) közös érdeket illető normáik közösek, és egymáshoz kapcsolódó rendszert alkotó szerepeket vesznek fel,
e) befolyásolják egymást,
f) a csoport kielégítő számukra,
g) közös célok felé törekszenek.”
Tegyünk néhány lábjegyzetet!
Két vagy több individuum/egyén, akik hatnak egymásra.
Mi vajon mennyire hatunk otthon egymásra? Képesek vagyunk-e hatni? Sőt, képesek vagyunk-e még egyáltalán hatni? Vagy már késő? És ez a hatás pozitív vagy negatív?
Egymással kölcsönös összefüggésben állnak.
Összetartozunk? Ezt érezzük egy mezei hétfőn vagy egy normál kedden is? És mennyire vagyunk szorosan összetartozók, és összetartók? Számíthatunk egymásra minden körülmények között, jöjjön bármilyen nehézség is?
Saját maguk és mások meghatározása szerint is a csoporthoz tartoznak.
És egyáltalán meddig családtag valaki? Van-e olyan bűn, amit ha valaki elkövet, akkor megszűnik a családi tagság? Ki határozza ezt meg? Úgy is szoktuk mondani, hogy ki a normaképző erő a közösségben?
Közös érdeket illető normáik közösek.
Melyek az alapnormáink? A norma szóra akadnak kiváló szinonimáink. Például melyek a családi közös hagyományai? Mi a családi szólásmondás bizonyos ügyek kapcsán? A legegyszerűbb meghatározás viszont kétség kívül ez: „Nálunk ez így és így szokás. Hogy miért? Csak.” (Megjegyzés: érdemes egy sima A4-es lapra évente összeírni az aktuális normákat. Meglepően sok apró szabály, követendő utasítás, illendő apróság fog eszünkbe jutni. Néhány év elteltével jól követhető majd, mi épp a szezonális hóbort és mi a mélyről jövő kőtáblás törvény a családi házban.)
Egymáshoz kapcsolódó rendszert alkotó szerepeket vesznek fel.
Vajon milyen szerepeket kaptunk és cipelünk évek hosszú sora óta? Esetleg mely szerepeinket testálták kifejezetten ránk? És az önkéntes vállalásokkal mi a helyzet? Melyik a kedvenc szerepünk? Ki a családban (vagy bármilyen más közösségben) a kezdeményező? Ki az, aki leginkább véleményt nyilvánít? Mikor van, amikor inkább csak bólogatás a jussa mindenkinek, mert a domináns tag szólásra emelkedett? Ki az állandó kérdező? Ki vált információ központtá? Például: „Piri néni mindent tud a családban, ő aztán tudja kivel mi van, elég őt fölhívni, ha másokról szeretnénk tudni, és már jönnek is a titkok?” És a szabályalkotó, normaképző személyek kikből lehetnek? Ez eredendően csak szülői jog, vagy a szerepek változhatnak az idő előrehaladtával?
Ki a tisztázó személy, akinek valamit újra és újra még pontosítania, árnyalnia kell? És ki a folyton engedelmeskedő? Kiből lett a család lelki szemetesládája?
Akadnak szerephalmozók is. Hogy élsz meg egy szupernagyit, vagy a szuperanyóst, akinek mintha mindig lenne szerepkártyája, amit bizony ki is játszik, néha a család örömére, de valljuk be, olyan érzésünk is támadt már, hogy végre másnak is adhatna egy-két lapot.
Tipikus destruktív szerepek még ezeken kívül: a mindig akadékoskodó, egyfolytában vetélkedő vagy megállás nélkül panaszkodó, illetve a család Pató Pál uráról se feledkezzünk meg, aki szerint a halogatás maga a realitás és követendő létmód.
Összességében az egyes szerepek között megkülönböztethetünk konstruktív és destruktív funkciókat. Érdemes összeírni, milyen szerepek a mieink, és azoknak milyen funkciója van, akár a magunk, akár az egész közösség számára.
Befolyásolják egymást.
Ki az, akivel mindig öröm beszélgetni, mert van egy-egy pozitív gesztusa vagy jó szava felénk? Egyszerűen úgy képes jelen lenni, hogy felemelkedünk általa. A humora, a karaktere, a jelleme egyértelműen követendő példa előttünk. Rosszabb esetben ki lett a család manipulátora? Egyszer egy hölgy az alábbi mondatban foglalta össze saját helyzetét: „A férjem csak azt hiszi, hogy ő a családfő, pedig ez egy illúzió, viszont én meghagyom neki a maga illúzióját, mert így könnyebb mindannyiunknak.”
A csoport kielégítő a számunkra.
És meddig az? Ez vajon mit jelent mélyebb értelmében? Mikor érezzük, hogy az időnket, vagyis az életünket rabolják, és mikor gazdagítják a közös pillanatok saját mindennapjainkat? Hol a határ?
Közös célok felé törekszenek.
Végezetül vannak-e közös célok? Netán csak az individuumok személyes céljai, aminek következtében mindenki megy ezerfelé? Létezik egy kimondott nagy cél az egész családon belül? És időnként megnézzük-e, miként és hogyan haladtunk az elmúlt időszakban? Mi történt két karácsony vagy épp két húsvét között? Még tovább menve, mi a család közös hitvallása, van egy eszme, amely mindannyiunk életét áthatja és ezzel együtt még erősebbek vagyunk, mint külön-külön?
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
