A depresszió elvette a legjobb barátomat

Gábor és Robi a középiskola első évében lettek elválaszthatatlan barátok. Egymás mellett ültek, egyformán öltöztek, egy ritmusban hasaltak el a matek vizsgán, ugyanazokért az együttesekért rajongtak, és az iskolán túl is együtt töltötték minden idejüket… Olyan szimbiózisban éltek, ahogy a kamaszoknak ez idő tájt „kötelező”. Gábor barna volt, csendesebb és befelé fordulóbb – míg Robi szőke, nagy dumás és nyitott. A középiskola után is együtt szeretettek volna maradni, így mindketten építésznek tanultak.

Az egyetem után világgá mentek, de külön. Robi Amerikába, rokonokhoz, nyelvet tanulni, tapasztalatot szerezni – Gábor Hollandiába pénzt keresni, mosogatni és rakodni. Robi két évvel később hazajött, dolgozni kezdett, tovább képezte magát, Gábor viszont Máltán és Angliában folytatta a kulimunkát. A szőke srác kezdte magát megtalálni az életben, ezalatt Gábor egyre elégedetlenebbül morzsolgatta az éveit. A levelezéseiknek és találkozásaiknak kezdett kialakulni egy új dinamikája: Gábor pesszimista volt és panaszkodott, Robi pedig ötletekkel és életenergiával igyekezett feltölteni őt. Aztán egyszer nagy levegőt véve hazahívta a barátját, munkát ajánlott neki, és legénylakásában az üres szobát.

Robi azt hitte, ezzel valóra válik az az élet, amit kiskamasz koruk óta terveztek. Közös lakás, közös csajozás, közös jövőépítés egy cégnél! Együtt megélt másfél évtizednyi élményeik Robi számára biztonságos háttér országot jelentettek a felnőtt életben, és bízott benne, hogy ez majd Gábort is ösztönzi. Érezte a másik egyre nyomasztóbb pesszimizmusát, de azt hitte, a klassz munkahellyel és az új lehetőséggel sikerül majd felráznia a barátját, és az megint szeretni fogja az életet. De Gábor nem akart nevetni. Nem járt el sehova, nem akarta megismerni Robi barátait, a kettesben töltött programokra is nemet mondott, és mind látványosabban gyűlölte, hogy szakmailag Robi mögött van, képezni viszont nem akarta magát.

Robi megrendült, amikor Gábor rosszindulatúan kezdett reagálni az ő a dolgaira. Féltékeny volt, irigy, nem tudott örülni a másik boldogságának, életigenlésének, másoddiplomájának, mennyasszonyának. Olyan kicsinyes módon acsarkodott, ami egyszerűen nem fért bele a barátságukba. Arra, hogy valami komoly gond van, Robi épp emiatt gondolt először… Azután összerakta a többi „tünetet” is. A végtelen pesszimizmust, a korábban örömet okozó dolgok iránti fásultságot, és hogy Gábornál egyáltalán nem működött a sem a vigasztalás, sem a bátorítás. Ingerült lett és ellenséges, ha azt kapta, hogy szedje össze magát, és hagyja abba a nyavalygást.

Depresszió…

LélekhajóSokáig tartott, mire Gábor elfogadta a diagnózist, és még tovább, mire segítséget kért az állapotához. Addigra ráment a munkahelye, Robival való kapcsolata, és még tíz év az életéből. Hosszú volt a valódi önmagához és a barátságukhoz visszavezető út. Gábor már mesélni is képes arról, hogy milyen a sötét oldalon lenni.

„A depresszió olyan érzés, amikor szíved szerint meghalnál, és nincs benned halálfélelem, nem zavar az elmúlás gondolata. Semmi sem érdekel. Meghalhatsz, élhetsz, csinálhatnak veled bármit… Nem izgat. Minden teljesen mindegy… Nem tud zavarni, ami addig rossz volt, vagy ha igen, azzal sem törődsz. Egyszerűen tényleg semmi sem érdekel.

Minden elúszik, amit csak valaha akartál… Tudod, hogy voltak dolgok, amikben gyerekkorod óta biztos voltál, és amire vágytál, de nem tudod felidézni őket. Nincs kedved akarni. Nincs erőd akarni.

Senki nem tud rajtad segíteni, hisz te sem tudod, hogy mi lenne neked a jó. Hagyjanak békén! Mi a fenét keresel itt a világon? És hogy fogod kibírni még évtizedeken keresztül ezt az állapotot? Kínkeserves számodra az élet. Nincs benne semmi vonzerő. A nap ragyogása, a madarak csicsergése és ehhez hasonlók, melyekkel próbálnak lelket önteni beléd, teljességgel hidegen hagy… Ilyenekkel nem tudnak hatni rád. Ha elmész egyáltalán olyan programokra, amelyeket valaha szerettél, ugyanolyan fásultan érsz haza, mint ahogy elmentél.
Ha abban nem látsz értelmet, hogy megmelegíts magadnak egy tányér ételt, ugyan hogyan tudnál hinni abban, hogy ez a mélyen lehangolt állapot valaha is meg tudna változni?”

Gábor talált olyan segítőt, aki hitt benne, és hitt a gyógyulásában. Személyes győzelme, hogy kibékült a sorssal.

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

egy × kettő =

hirdetés