A felszínen tartott düh

KÉP ALÁ ÍRÁS

Pár hónappal vagyunk azután, hogy visszajöttek az oroszok. A lázadók, az ellenállók színe-virága részben már jeltelen sírokban, rozsdás drótokkal összekötözve, vagy fölhajtott gallérral gubbasztva a traiskircheni táborban, netán itthon maradva nyirkos börtönökben, bitók alatt, munkahelynek hazudott átnevelőtáborokban.

És voltak még a különös lelkületűek, a más természetűek, akik pöpec motorokat toltak ki a romos fáskamrából, durva bőrkabátot viseltek és a hajuk kócos, hátracsapott volt, mint Dean Moriarty-nak az Útonban. Minden gesztusuk, minden mozdulatuk maga volt az ellenállás, a felszínen tartott düh valamennyi árulásért és valamennyi halálért. Örökké a mezsgyén száguldoztak, bármikor elbukhattak, bármikor listára kerülhettek, bármikor bevihették őket, oda az ötvenhatosok közé.

Vagányok voltak, „jampik”, „huligánok”, ahogy nevezték őket, miközben lángot őriztek és nem ócska kis poénokkal próbálták felülírni a mélységes csalódást és keserűséget. Hogy mondta Pierre a Megáll az időben, mi is volt az utolsó késszúrás, amit még bevitt az itthon maradó Dininek? „Az sem véletlen, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember. És ez nem színvonal. Szerintem.”

Fotó: Fortepan, Budapest Főváros Levéltára 1957

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

hat + tíz =

hirdetés