„Hogy tehette ezt?!” A gyász fájdalmáról egy kicsit másként
Földi életünk szemszögéből nézve sokszor érthetetlen egy-egy ember halála. Miért épp akkor, miért nem tudott még maradni egy kicsit?
Szeretteink távozása mindig megrázó.
Akkor is, ha már nagyon idősek, nagyon betegek, ha már számíthatunk arra, hogy hamarosan búcsút mondanak e földi létezésnek, valahogy mégis nehezen készülünk fel halálukra. Amikor pedig valaki a „szokásoshoz képest” fiatalon hal meg, balesetben, betegségben, netán önkezével vetve véget életének, még nagyobb a megrökönyödésünk. Olyan nagy, hogy sokszor kiszakad belőlünk: „hogy tehette ezt?!”. Hogy hagyhatott maga után ennyi megtört szívet, szerető hitvest, gyermekeket, esetleg a szüleit?
Aztán lehet persze lamentálni Isten felé is. Hogyan hagyhatta, hogy „idő előtt” távozzon az a jóember? „Istenem, hogy tehetted ezt velem?”
Egy temetésen (ötvennéhány évesen hunyt el az, akit búcsúztattak), a lelkész beleszőtte a beszédébe: „eltávozott közülünk, idejekorán, Isten nem tudta beteljesíteni vele az akaratát”. Minden tiszteletem mellett azonnal feléledt bennem a tiltakozás: ha egyszer Isten „Mindenható”, akkor ugyan hogy történhetne meg, hogy Neki még tervei vannak az emberrel, aki viszont fügét mutat és hopp, előbb meghal, mint az a Terv szerint időszerű volna? (Mindez természetesen az adott vallási kontextusban érvényes gondolat és tiltakozás volt!)
Az megeshet, hogy nekünk, embereknek még terveink voltak az elhunyttal. Ám bármikor és bármilyen módon is ér véget egy földi emberi élet, az sosem ok nélküli, véletlenszerű esemény. Van egy Terv, amely szerint igen, éppen akkor esedékes a távozás. Ha balesettel, ha önkezűleg, ha betegséggel… mindegy. Nekünk persze megvannak a saját kis „szabályaink” arra, hogy mikor is volna időszerű elhunyni… leginkább életkorhoz szeretjük kötni, bár az is tény, hogy akármilyen idős is egy-egy szerettünk, akármilyen beteg is már a teste, a halál valahogy mindig „túl korán” jön.
Nehéz megértenünk, de mindenki akkor távozik, amikor számára esedékes.
Ha gyermekként, ha fiatalon, akkor is. Nem tudhatjuk, milyen lélektervvel érkezett. Ennyit vállalt, teljesítette, távozik. Fiatalon elhunyt művészek esetében megfigyelhető, hogy bármilyen módon is ért véget életük, addig nagyon intenzíven éltek, és maradandó értéket adtak a világnak. Sokszor bizonyára sejtették is, hogy nekik nincs túl sok idejük, ezért égették minden lehetséges végén a gyertyát. Hogy ne mindig Joplinnal, Hendrix-szel, Cobain-nel példálózzunk, itt van Petőfi Sándor. Aki látott már „Petőfi összes”-t, tudja, nem keveset írt… pedig csak 26 évet élt. A háborúban elesni is drámai vég, nemcsak a drogtúladagolás. És sejthette is. Fennmaradt kéziratokból ismert, hogy egy-egy költő, író mennyit javította a műveit, mielőtt kiadta őket a kezéből. Petőfi kéziratai szinte érintetlenek, alig javított. Nem volt rá ideje.
Még fájdalmasabb egy gyermek halála.
Iszonyatos kín a szülőknek, saját gyermeküket temetni. Ám még ez sem a világegyetem „működési hibája”, ez sem ok nélkül történik. Hatalmas tapasztalat ez a meghalt gyermek környezetének, és az a lélek, aki a gyermekben megszületett, vállalta, hogy megadja ezt az élményt, ezt a fejlődési lehetőséget. Ennyit vállalt: kevés idő alatt rengeteget. Egyébként a gyermekeknél is megfigyelhető: akik gyermekként halnak meg, azok előtte mindig „szuperintenzíven” éltek. Általában úgy emlékeznek rájuk, hogy betegségük és haláluk előtt felértek egy csapat „ördögfiókával”. Ők is érzik, hogy rövid az idejük.
Hogy mindez vigasz-e a gyászban? Valószínűleg nem. Bármikor is jön el az óra, túl korán van. Ám a szeretett személy távozása miatti fájdalom és a „hogy tehette ezt?!” haragja nem ugyanaz! A fájdalom átélhető, feldolgozható, elengedhető. Istent, a „rendszert”, vagy akár magát az elhunytat okolni és vádolni azonban olyan fajta sötét harag, ami csak még mélyebbre sodor az indulatokban. Megbékélni csak akkor lehet igazán, ha vádaskodás helyett elfogadjuk: így lett, mert így kellett lennie. Még ha nem is értjük, miért.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.