A gyerekem testvéreinek nem én vagyok az anyukája
Fura cím, tudom. Mert hát milyen sorsmese lehet mögötte? Kacifántos. Olyan, amilyet csak az élet írhat.
Későn lettem anya… Sok év várakozás és orvosozás után két csuda klassz, és gyönyörű (naná, hogy gyönyörű!), örökbefogadott gyerekem van. Nyílt örökbefogadással érkeztek. Rögtön a szülőszobán a karomba tették őket.
„Ketyeg az óra… Igyekezni kéne már a gyerekprojekttel.” Gyűlölt, és megúszhatatlan kifejezések. A külvilág is nyomja, az orvos is nyomja. Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb… Amikor az orvos nyomja, vagy amikor már nem teszi, hanem pedzegeti az örökbefogadást, mert egy újabb lombikhoz már öreg vagyok.
Mire kézhez kaptam az örökbefogadási alkalmassági papíromat, a hivatalnokok szemében már pláne durva sértésnek számított a korom. Negyvenévesen az életről lemaradt számkivetettnek éreztem magam egy-egy örökbefogadós alapítvány visszajelzése alapján.
Aztán megérkezett a kisfiam. Két évre rá pedig a kislányom, a 45. születésnapom előtt két héttel…
„Csapó állj! Itt a forgatás vége!” – mondtam. Hiszen 45 éves kor felett már nem lehet újszülöttet örökbefogadni. És a már meglévő gyerekeknél idősebbet sem, tehát tudtam, hogy ebben az életben több gyermekem nem lesz.
Tíz hónappal a kislányom születése után jött a telefon, hogy ugyanaz a szülőanya újabb babát vár. Egy édestesót! De a törvény, az törvény; tesóság ide vagy oda, őt már nem fogadhattuk örökbe. Fájt a szívem, hogy lekéstem őt. Egyetlen évvel lekéstem…
Én soha nem dönthettem arról, hogy hány gyereket szülök. És hogy mekkora korkülönbség legyen köztük. Fájt a szívem ezért is.
Megszületett tehát a kislányom testvére – de más lett az anyukája. Tudtuk, hova került – azonnal felvettük egymással a kapcsolatot. És oldódott bennem a fájdalom. Azután született még egy kistestvér, majd még egy… Ők egy következő családhoz jutottak. Róluk is tudunk (a kicsi ország előnye). És teljes természetességgel velük is tartjuk a kapcsolatot.
(Tisztelettel kérek minden olvasót, a szülőanya helyzetét és döntését ne kezdjék most szétkommentelni. Az egyik másik élet-és lélekhelyzet. Ez a történet most a mi oldalunkról szól, nem az övéről.)
Hogy tovább gombolyodjon a gyerekek által szőtt közös sorsfonal, megismerhettük azt az örökbeadott testvért is, aki a lányunk előtt született. Hát persze, hogy velük is felvettük a kapcsolatot. Mostanra, évszak-fordulónként bandázunk egy nagyot!
Öt „közös alomból” való gyerek, négy családban… – Nem tudom, hogy van-e hasonló Magyarországon
– mondja a mi civil szervezetünk munkatársa -, amikor egy szülőanyától ennyi gyerek, ennyifelé kerül. De az, ahogyan ti egymásra találtatok, és a csoda, amit kihoztatok belőle, rendkívüli!
Hogy milyen érzés ölelni a kislányom testvéreit?
Felkavaró. Felemelő. Szívmelengető. És béke, és megnyugvás… Hogy tudok róluk. Hogy ismerhetem őket. Hogy megszagolgathatom és ölbe vehetem őket. Hogy láthatom, a szüleik mennyire imádják őket.
Nem, nem feladat együtt lenni… Nekünk, szülőknek sem egymással, a gyerekek pedig egészen elképesztő harmóniában vannak. „Úgy játszanak egymással, mintha együtt nőttek volna fel.” – mondja a kislányom bátyjának az apukája. Együtt lenni közös öröm. Később pedig mindez egy megtartó szövetség lehet.
Mit mond ilyenkor az örökbefogadós pszichológus, mi a betartandó szabály?
„Azok számítanak testvérnek, akik egy családban nevelkednek. Ez a meghatározó, nem a közös genetika.”
Tehát egymás előtt nem tesózzuk le őket, nem zavarjuk össze őket ezzel.
Egy örökbefogadott gyermeknél mindig arra kell válaszolni, amit megkérdez. Az örökbefogadottságukkal jól lesznek. Tudnak róla, beszélünk róla, ezzel a ténnyel nőnek fel. Piciként már megismerik ezt a szót, később pedig fokról fokra hozzáteszik majd az érzelmi hátteret is. Az a kérdés, hogy „a vérszerinti anyámnak született-e másik gyereke?” – tapasztalat szerint elég későn szokott előkerülni. Majd addigra kitaláljuk, hogy mikor és milyen formában kell nekik a teljes igazságot elmondani. Erre jók a szakemberek, akik tudják a választ.
Szeretem a történetünket.
Szeretem a nyitottságunkat.
Elvarázsol a gyerekeink vonásainak hasonlósága.
És a találkozó életek varázslatos szőttese.
A lányom szülőanyjától kaptam egy levelet az első születésnapjára. Oda fogom adni neki, ha már elég nagy lesz: „A kapott fotókon követem a kicsi lány életét. Köszönöm ezt. Köszönöm, hogy legalább így láthatom Nekem ez megnyugvás. Látni, ahogyan nő a kis gombánk…. Elengedtem őt, megnyugodtam….”
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
