A gyermekkor íze
A konyhapultnál állva, papírból eszem a disznósajtot.
Épp csak hazaértem a vásárlásból, ki se pakoltam, csak ezt vettem ki a táskából, vágtam belőle egy falatot, és… És a konyhapultnál állva papírból eszem a disznósajtot. Remeg a térdem. Ah, vettem kovászos cipót is, ropog a héja, ahogy megvágom. Nincs türelmem a késsel finomkodni, letépek egy darabot, úgy harapom. OMG! Annnnyira finom! Remeg a lábam, alig bírok állva maradni. Inkább fokhagymás, mint paprikás, épp, ahogy szeretem. Egy egész kicsit csípős. Az ízlelőbimbóim ujjonganak, minden falat bizsergő emléket hagy a nyelvemen. Már a gyomrom is remeg. Ahhhh… vettem padlizsánkrémet is. Tépek egy darabot a cipóból, belemártom a padlizsánkrémbe, ahhh, de finom, egy falat disznósajt, ahhhhhh, de jóóó. Még jó, hogy egyedül vagyok itthon, legalább nem látom a Párom kérdőn felhúzott szemöldökét a műsor láttám. Ah, ez nagyon jóóóóóhhh.
A disznósajt az én madeleine süteményem.
Nagyon rég nem éreztem ezt az ízt, már azt hittem, el is felejtettem, most mégis annyi emléket felidéz.
Emlékszem arra a disznóvágásra, amikor kijelentettem, hogy soha többet. Felnőtté válásom egyik mérföldköve volt az a nap, és azóta is tartom magam a vállalásomhoz. Én nem utáltam sem a koránkelést, sem az állat visítását, és szerettem mindent, ami ehető volt, a nagyanyám frissen sült hajnali pogácsájától kezdve az esti toroskáposztáig, viszont minden mást utáltam. A kiürült pálinkáspoharak szagát, a felnőttek ruháit, azokat a nagy edényeket, az unatkozással töltött órákat, hisz gyerekként leginkább láb alatt voltam, egyedül játszani sem nagyon tudtam (a nagyszüleim nem voltak unokákra berendezkedve), az unokatestvéreim meg csak 11 körül érkeztek (a menyem nem a lányom és a menyem gyereke nem a lányom gyereke). Utáltam a csizmákról, bakancsokról olvadó sarat és a zsírt. A mindent átitató zsírt, a szagát, a levegőben azt a nehéz párát, hogy mindennek zsíros tapintása volt. Ha kimentem a férfiakhoz lődörögni, utáltam a hideget, ha bementem az asszonyokhoz, utáltam azt a fojtó szagú meleget, ami csorgott az ablakokon.
A disznósajtot viszont szerettem. Gyerekként nagyon nehezen törődtem bele, hogy nem volt elég végigszenvedni a disznóvágást, a sajt majd csak napok (hetek?) múlva lesz kész, mert még füstölni kell. Aztán mikor végre nagyapám behozta a füstölőből, azért nem ehettem belőle, mert fagyos volt (hja, azok a régi telek, ugye…), fájnifogahasad, majhamárnemleszfagyos.
Néha felvetettem, hagyjuk a csudába az egészet, vegyük meg a boltban a hurkát, kolbászt, disznósajtot, másegyebet, ha épp azt akarunk vacsorázni, de eretnek ötleteimet csírájában fojtották el: aboltinemolyan, nemondjilyet, teisszereted, mostlehethogyazthiszednemszereteddemajdrájössz, aboltidrága, aboltinemjó, aboltinemolyan, kitudjamittesznekbele, kitudjahogytisztítjákmeg, éntudomhogytisztítjákmeg. És persze a nagy klasszikus: annyipénzértcsinálokénnekedjobbat.
Ez tényleg nagyon jó. Hogy tudtam ennyi éven át élni enélkül az íz nélkül?
Hogy hagyhattam ilyen hosszú ideig, hogy ezek a mondatok ennyire meghatározóvá váljanak? Menzás voltam, szoktam virslit enni, meg bolti majonézt és egyéb rebellis dolgokat is, még kólát is iszok néha – ezt mondjuk halkan és lesütött szemmel írom -, mégis miért pont a disznósajt köré építettem korlátot?
Miért volt ott ez a korlát egész gyerekkoromban is?
A cipó héja is milyen ropogós. Egy kis kocka sajt hozzá…
Utáltam azt az egész gyerekkoromat végigkísérő, elnéző (lenéző) mosolyos, buksisimogatós hozzámállást, ha nagyobb leszel, és benő a fejed lágya, majd elhiszed, hogy ez az egész disznóvágásdi nem is olyan rossz, sőt, igazából nagyon is jó. Az, nyilván, fel sem merült, hogy esetleg tudom, mi a jó nekem, mit szeretek (szeretnék) és mit nem. Kicsi vagy még, cybergyerek, de majd úgyis rájössz.
Hogy ez mennyire jól esik! Na, még egy falatot…
Vagy, ha nem is szereted meg, de belátod, hogy ezek a zsírban fürdő napok is az élet részei, a szükséges rossz, a kötelező, de legalább vegytiszta szívás, amit sem kihagyni sem megkérdőjelezni nem lehet. Majd megtudod. Hogy rossz, hogy utálod, hogy fáj rágondolni is??? Hát még akkor hogy fogod utálni, ha majd nem nyűglődhetsz a partvonalról, hanem felnőttként neked kell intézni az egészet. Hát mit képzelsz te, hogy én nem tudnék jobbat kitalálni?! Hogy én ezt nem utálom?! De muszáj, az Élet, a nagybetűs, a felnőtteké, az ilyen, szenvedés, kínkeserv, fáradság, küzdelem és fájdalom, nehézségek, gürcölés. De mindezt egycsapásra feledteti majd az a finom hurka.
Mmmm. kezdek jóllakni. Na jó, még egy kicsit, csak az ízéért… de szeretem!
De szeretek felnőtt lenni! Élhetem a saját életem, ami nem rossz, nem kínkeserv, nem szenvedés. Igen, vannak nehézségek. Igen, van küzdés. De nem kell, hogy fájjon.
Nyitókép: Flora Westbrook, Pexels
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
