A halál közelében megváltozik az értékrendünk. Interjú Zana Ágnes pszichoszociális szakemberrel (2.)
A halál közelében megváltozik az értékrendünk: élesen elválik, mi a fontos az életben és mekkora értéke van a megélt szeretetnek. Ezt nemcsak azok élik át, akik halálos betegségben szenvednek, hanem azok a hozzátartozók is, akik ápolják és aztán meggyászolják őket. Zana Ágnessel beszélgettünk, aki antropológus, családterápiás szakember, a pszichológia doktora, a SOTE tanára; 2005 óta dolgozik a hospice mozgalomban, 2009 óta az állami finanszírozású hospice-palliatív ellátásban: a haldoklókhoz és családjukhoz jár ki.
Az interjú első része itt olvasható:
https://eletszepitok.hu/a-halal-kozeleben-megvaltozik-az-ertekrendunk-interju-zana-agnes-pszichologussal-1/
– Mit tanácsolsz annak, aki megtudja, hogy meg fog halni?
– Legyen tudatában annak: ő dönt arról, milyen kezelést szeretne vagy nem szeretne, ő rendelkezik a maga teste és lelke fölött. Ne azt csinálja, amit elvárnak tőle. Ha nem akar egy felesleges kezelésbe belemenni, ami csak tönkreteszi az utolsó időszakot, akkor ne tegye, de ha azt szeretné, hogy küzdjenek érte az utolsó pillanatig, mondja meg. Szintén kommunikálni kell a hozzátartozók felé is, mert nagyon sokszor nem tudják kitalálni a legnagyobb szeretettel sem, mire vágyik a haldokló. Érdemes kitalálni rövid távú terveket, mit szeretnénk még véghezvinni, ami reálisan megvalósítható, esetleg beszélni, találkozni valakivel, kipróbálni dolgokat az állapotunktól függően, felkeresni egy-egy fontos helyet. Mindez akkor érvényes, ha feltesszük azt, hogy az orvos megmondja a betegnek egyértelműen a valós helyzetet.
– Ez nem mindig van így?
– Nem mindig. Több oka is lehet, például az orvos sokszor a hozzátartozót tájékoztatja, ami törvényellenes, mégis gyakorlat. Nehéz közlés az, hogy valakit nem tudunk meggyógyítani, könnyebb másnak megmondani, mint konkrétan a betegnek. Az orvosok számára még inkább érvényes, hogy a halál a gyógyítás kudarca. Jobb lenne, ha folyamatosan beszélnének a betegnek az állapotáról, akkor nem olyan traumatikus ez egyik félnek sem, és kialakul egy bizalmi viszony, így a beteg is el tudja fogadni a tényeket, amit az orvos tanácsol. Mindezzel együtt egyébként az emberek általában maguktól is megértik, megérzik, ha nincs tovább. De fontos, hogy pontosan átlássák a lehetőségeket, milyen kezelés mi célt szolgál, milyen esélyeket jelent és milyen áron. Persze van olyan is, aki hallani sem akar a haláláról. Semmit nem szabad erőltetni, tudomásul kell venni, hogy nem akarhatsz jobbat a másiknak, mint amit ő szeretne.
– A hozzátartozónak mit tanácsolsz?
– Hogy próbáljanak meg alkalmazkodni, akármilyen nehéz. Például van, amikor a beteg úgy érzi, nagyobb biztonságban van a kórházban. Akkor nem érdemes azért otthon tartani, mert például mit szólnak a szomszédok, ismerősök. Ha pedig egyedül érzi magát a kórházban, akkor valahogy szervezzük meg, hogy otthon lehessen. Nehéz, de nem lehetetlen. Ne etessük mindenáron, ha nem kívánja az ételt, viszont nem kell erőltetni a diétát sem, amikor a kedvencét szeretné. Higgyük el, hogy sajnos nem ebbe fog belehalni. Nehéz ezeket a dolgokat elengedni. Később sok bűntudat tapad majd ehhez az időszakhoz. Ezt nem ússza meg senki, aki gyászol, még a leggondosabb kezelés mellett is úgy gondolja, hogy nem tett meg mindent, meg kellett volna még egyszer operáltatni, vagy más orvost kellett volna keresni, kellett volna még ez vagy az a kezelés, vagy pont fordítva, attól lett rosszabbul stb. Sajnos ezeket mind végigjátsszuk magunkban annak ellenére, hogy az eszünkkel tudjuk, nincs jó döntés ilyenkor.
– Mi a legfontosabb?
– Hogy ne hárítsunk, amikor a beteg arról szeretne beszélni, amit a legnehezebb végighallgatni: meg fog halni, és például milyen legyen a temetése. Ne fojtsuk bele a szót, bármit szeretne mondani a témában. Nem kell feltétlenül választ adni, megoldást javasolni a félelmekre, problémákra, mert lehetetlen. Azzal tudunk a legtöbbet segíteni, ha elviseljük, és a beteg megkönnyebbülhet. Ez később a gyászolónak is nagyon sokat segít az elengedésben, hogy én ott voltam, beszélgettem vele, vigaszt nyújtottam. Volt egy fiatal daganatos betegem, aki otthon feküdt magatehetetlenül, felesége ápolta, kicsi gyerekük volt. Azt a házi feladatot adtam nekik egy alkalommal, gondolják végig, milyen lehet a túlvilág. Arra jutottak, hogy a mennyországban szerintük életük legjobb pillanatait élhetik újra és újra. Kiválasztottak két ilyen emléket vagy inkább állapotot, egyet a kisfiúk születése előtti, egyet pedig az utáni időszakból. Tipikusan nem valami jelentős eseményt, hanem egy kávézó emlékét, ahol sok időt töltöttek, illetve azt, ahogyan egy nyaralás alkalmával sokat sétáltak az utcákon és közben hordozták a kisbabát magukon felváltva. Azzal, hogy ezt végiggondolták, értékelték a közös életüket, történetüket. A feleséggel később sokat beszélgettem, és ehhez az élete végéig vissza tud nyúlni, emlékezni ezekre az időszakokra, amelyek további jelentőséggel, értékkel teltek meg. Érdemes erre is figyelni, hogy milyen pillanatok válnak fontossá később. Nem a jelentős események, hanem a hétköznapi, egyszerű és ismétlődő állapotok. Ő például, mint egy iránytűhöz, vissza tud térni ahhoz az értékrendhez, érzéshez, ami a férje ápolása során kialakul benne: nem az a lényeges, mennyi pénzt keres, telik-e autóra, hanem az, mennyi időt tölt a gyerekével, szeretettel teli-e az életük és ezt saját maga is értékként éli meg.
– Szoktad tartani a kapcsolatot az elhunyt betegei szeretteivel?
– Ezt nagyon fontosnak tartom. Családterápiát folytatok, hiszen a hozzátartozóknak éppúgy szüksége van a lelki segítségnyújtásra, mint a betegnek, ráadásul egységben, rendszerben kell látni őket. Amikor ugyanis nagybeteg lesz valaki, a szerepek átrendeződnek a családban és ez gyakran konfliktussal jár. A magyar hospice-palliatív ellátásban összesen 150 vizitet finanszíroz az állam az említett szakemberek részéről. Általában ezekből az alkalmakból marad a beteg halála után, és azt szeretnénk elérni, hogy a család igénybe vehessen belőlük néhányat a pszichológiai ellátásra. Ezeket alkalmanként én, és sok más kolléga is ingyen biztosítja.
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
