Szenvedélyek világhálójában, avagy a mindenvárás illúziója. A hetedik hullám. Könyvajánló
Végre megtudjuk, hogyan folytatódik Emmi és Leo története! A Gyógyír északi szélre c. regény kicsit melankolikusra, de azért nagyon valóságosra sikeredett. Egy férfi és egy nő véletlenül indult levélváltásának, barátságuk, kapcsolatuk alakulásának lehettünk tanúi. Soraik között a hétköznapok ütköztek vágyálmokkal, illúziókkal, reményekkel.
Az interneten már-már intim közelségbe került Emmi és Leo kapcsolatában nem áll be a várva várt fordulat, elmarad a beteljesülés. Nem találkoznak. Kiábrándító vagy nagyon is életszerű ez a befejezés? Hisz jóval többről volt szó annál, minthogy két virtuális ismerős az offline térben bonyolódik egymásba. A találkozással azt is kockáztatták volna, hogy elveszítik mindazt, amit belelátták, beleálmodtak, reméltek ebbe a kapcsolatba. Vagy egész egyszerűen még nem érkezett el az ő idejük…?
Vártuk a folytatást, s végre itt van: A hetedik hullám.
Emmi veszi fel a fonalat, ő küldi az első mailt. Nem csodálkozunk. Ő nem tudja elengedni mindazt, ami kettejük között szövődött. Illetve ő nem fél ezt bevallani. Magának sem és Leónak sem. A fizikai távolságot egyszerűbb legyőzni vagy az érzelmit? Kötődésük bizony erős még most is.
„..ugyanis te a részem vagy. Mindig magammal cipellek, keresztül-kasul a földrészeken és az érzelmek tájain, mint vágyképet, mint a teljesség illúzióját, mint a legeszményibb szerelmet. Így tehát majdnem tíz hónapig velem voltál Bostonban , és most velem együtt hazajöttél.”
„az emaileknél a köztük lévő időt is egymással töltjük”
Újraindul a beszélgetés több hónapnyi szünet után, s végre megtörténik a várva vált találkozás is. Úgy izgulunk a randevú idején, mint az első báljára induló lány otthon hagyott szülei. Tördeljük a kezünket, nézzük az órát, mikor jön már végre a beszámoló, mikor tudjuk meg, milyen volt? Vajon mindent elsöprő lesz? Vagy épp ellenkezőleg?
„Semmi nem volt rajtam ismerős neked. Semmi meghittet nem találtál rajtam. Semmi nem érintett meg belőlem. Semmi nem emlékeztetett a levelezőpartneredre, Leóra. A postafiókból semmi nem volt átszármaztatható a kávéházi asztalra. Semmi nem teljesült abból, amit vártál, kedves Emmi.”
Törvényszerű, hogy a gépelt sorok, a válogatott szavak jótékony homályából kilépett kapcsolatot bántja az erős fény. A virtuális tér után az igazi életben kellene boldogulni. Hogyan tovább? Van tovább?
„Hogy folytassuk-e, Leo? Feltétlenül. Minek? Semminek. Egyszerűen csak úgy. Te éled az életed, én élem az életem. És ami marad, azt együtt éljük.”
„Mindkettőnknek van jövője. Csak nekünk kettőnknek, közösen nincs. Ha reálisak vagyunk, akkor kedves Emmi, ez az igazság.” „Utállak, ha reális vagy! Egyébként éppenséggel nem VELÜNK ez a helyzet, hanem NÉLKÜLÜNK.”
Óriási a teher rajtuk: most hogy (a valódi) világra hozták kapcsolatukat, szembe kell nézniük saját elvárásaikkal, irreális elképzeléseikkel, a mindenvárás illúziójával. Megfogalmazódik a kérdés mit vártak eddig egyetlen embertől és mit várhatnak ezután?
„Tudjuk, hogy mit jelentünk egymásnak. Tudjuk, mit becsülünk egymásban. Tudjuk, hogy ez nem minden. De már azt is tudjuk, hogy a minden elérhetetlen. Egyetlen ember nem adhat mindent a másiknak. Természetesen berendezhetjük úgy az életünket, hogy várjuk, egyszer csak jön valaki, aki mindent megad nekünk. Akkor megvan annak a csodálatos, szédítő, felkavaró, szívet dobogtató mindennek az illúziója, amely elviselhetővé teszi a krónikus hiányérzetben szenvedő életet, mindaddig, amíg az ember fel nem éli, mármint az illúziót. Ekkor aztán már csak a hiányt érzi.”
Emmi és Leo végül többször találkoznak. A személyes kontaktus, az igazi jelenlét tovább árnyalja az érzéseiket, erősíti a hiányt; a vágy testet ölt. De növeli a félelmek, nehézségek számát is. Küzdenek becsülettel, keresik a válaszokat, megoldásokat, magyarázatokat:
„Az érzelem soha nem megcsalás, kedves Emmi. Csak akkor, ha kiéljük, és ettől a másik szenved, csak akkor jártunk el helytelenül. És még valamit: igazán nem kell sajnálnod Pamelát. Amit irántad érzek, az nem vesz el semmit abból, amit iránta érzek. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Nem versenytársai egymásnak. Te egészen más vagy, mint ő. Veled egészen más a kapcsolatom, mint vele. Nincs meghatározott mennyiség az érzelmeimből, amelyet különböző emberek között kellene szétosztanom, akik mind más-, és másféleképpen jelentenek nekem valamit. Minden, számomra fontos ember csakis önmaga, és saját helyet foglal el bennem. De hiszen ez nálad sem lehet másképp.”
„Megcsalni a másikat azt jelenti, hogy eltitkoljuk előle az érzelmek cseréje során másvalakivel kiélt érzelmeinket. (…) Megcsaltam veled Bernhardot, nem azon az éjszakán, hanem az előtt lévő háromszáz éjszakán.”
S hogy mi lesz a történetük vége? Megélik-e azt, amit a hetedik hullám jelent? Természetesen nem árulom el.
„Én más vagyok. Nem tudok párhuzamosan érezni. Lineárisan érzek. És lineárisan szeretek. Egyiket a másik után. Mindig csak egyet. Most éppen – de ezt hagyjuk.”
Érdemes végigolvasni.
Kapcsolódó összeállításunk
Gyógyír északi szélre. Könyv- és színházajánló >>
Ritka szerencsés ember vagyok; hivatásom van és vele egy küzdelmes, de szépséges örömteli munkám: gerincferdüléses gyermekeket és felnőtteket kísérek, segítek. A helyemen vagyok, abban a világban, amit egy kicsit én is teremtettem. De ezen a világon túl is van élet, sőt! A filmek, könyvek, és más impulzusok nyomán arról írok az Életszépítők Magazinnak, amit szeretnék mindebből megmutatni.
