A hó társadalma. Az 1972-es légikatasztrófa túlélőinek és áldozatainak állít emléket a Netflix filmje
Ethan Hawke főszereplésével 1993-ban mutatták be az Életben maradtak c. filmdrámát, amely az 1972-es repülőgép katasztrófa kannibalizmusra kényszerülő túlélőinek drámai történetét dolgozza fel. A Netflix húsz évvel később elkészítette a saját filmváltozatát. A hó társadalma 2024. január 4-én került fel a Netflix kínálatába.
1972 október 13-án egy repülőgép lezuhant 3600 méter magasban, az Andok hegyláncai között, fedélzetén egy Chilébe tartó uruguayi főiskolai amatőr rögbicsapattal és kísérőivel. A 40 utas és az 5 fős legénység közül huszonheten túlélték a becsapódást. Drámai napok, hetek következtek; több súlyos sérült a katasztrófa helyszínén vesztette életét, a 17. napon pedig nyolc embert elsodort egy lavina. Végül tizenhatan menekültek meg; 72 nap után mentették ki őket.
A túlélők a civilizációtól teljesen elzárva, mínusz 10-20 fokban, hóviharok fenyegetettségében töltötték a mindennapokat. Csak úgy maradhattak életben, hogy az életösztöneiknek engedve ettek az elhunytak – barátaik, rokonaik – testéből.
A légikatasztrófáról részletesen beszámol a túlélők visszaemlékezéseit is felidézve az agytoro.hu.
A hó társadalma
A filmet épp az teszi nehezen emészthetővé, hogy valós eseményeket dolgoz fel.
Katasztrófahelyzetben nem működnek a „hagyományos” társadalmi normák; a túlélés, fennmaradás érdekében alkalmazkodni kell az extrém helyzetekhez. Aki nem élt át hasonlót, egyfelől szerencsésnek mondhatja magát, másrészt nehezen tudja elképzelni, mi minden mehet végbe ilyenkor az emberben. Más üzemmódba kapcsol és az életben maradásra koncentrál.
Lehet-e kapaszkodni a végsőkig a reménybe? Teljesen kilátástalan helyzetben? Megkönnyebbülést jelent lemondani az életről? Honnét merít erőt az, aki nem adja fel? A másik miért adja fel? Sok-sok kérdést felvet az 1972-es dráma, és A hó társadalma c. film, ami a történet alapján készült. Nyomasztó végigélni filmen is ezt a hosszú, küzdelmes folyamatot, mert tudjuk, hogy mindez megtörtént, és akár újra megtörténhet.
A film a túlélőknek állít emléket, s persze az áldozatoknak is. Arra emlékeztet, hogy bár az ember igen törékeny és véges, mégis, elképesztően kemény szituációkat is képes túlélni. Számos példát lehetne felhozni erre a történelemből is.
Nehéz megmondani, hogy egy ilyen légikatasztrófában azonnal meghalni kegyesebb vagy túlélni, és a trauma, a bizarr emlékek terhével együtt létezni még évtizedekig. A túlélők beszámolóira hagyatkozhatunk. Képesek voltak felállni, újraépülni, teljes életet élni; van, aki közülük a mai napig motivációs előadásokat tart.
Egyikük, Antonio Vizintín így emlékszik vissza az eseményekre:
„az alapelv az, hogy maradj életben, mi pedig ezt olyan egyszerűen oldottuk meg, ahogy tudtuk”.
Több cikkben azt olvashattuk, hogy a túlélők nem bánták meg a kényszerű kannibalizmust. Ha megbánják, elemészti őket a bűntudat, beleőrülnek. A film által elgondolkodhatunk azon is, vajon mi mit tettünk volna a túlélők helyében. Erről csak feltételezéseink lehetnek. Nem voltunk ott, nem voltunk ilyen extrém krízisnek kitéve.
A jelenleg 70 éves Roberto Canessa orvostanhallgató volt az események idején, később gyermekkardiológusként dolgozott. Ő fogalmazta meg egy interjúban azt, hogy a velük történtekre szociálpszichológiai kísérletként lehet tekinteni. Canessa szerint
nem a legokosabb, legintelligensebb emberek maradtak életben, hanem azok, akikben a létezés öröme tartotta a lelket.
Ez a gondolat rezonál a gyakran idézett, tévesen Darwinnak tulajdonított szállóigével, miszerint nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.
– Ymon –
Fotók: Netflix
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
