A jó, a rossz és a csúf, avagy a kategorizálás csapdája. Az ember mint sokdimenziós lény

Még gyermekként hallottam a mondást: az ember olyan, mint a gyémánt, minél több oldala van csiszolva, annál értékesebb. Nyilvánvalóan a minél szerteágazóbb képességek fejlesztésére sarkalltak ezzel. A csiszolás is fontos, no meg a minél több oldal. Az ember ugyanis sokoldalú lény, úgy is fogalmazhatok, hogy sokdimenziós.

Ennek alátámasztására szolgál az egyik legismertebb pszichológiai teszt, amelynek keretében az a feladat, hogy két perc alatt minél több választ adj arra a kérdésre: „ki vagyok én?”. A teszt kiötlői szerint az a jó, ha nem tulajdonságok, hanem szerepek kerülnek a listára: szülő, gyermek, hitves, kolléga, barát, ügyfél, vásárló, szomszéd stb.

A sokdimenziósság abból áll elő, hogy egyrészt meghatározhatjuk magunkat sokféle szerepben, másrészt a sokféle tulajdonságaink mentén, továbbá minden egyes helyzetben, ahogy viselkedünk, reagálunk, létezünk. Mindezek jó részére a külvilág egy bizonyos skála szerint pontozva reagál. A sokféle skálán azonban eltérő eredményeket kapunk: az egyik szemszögből nézve „ilyennek”, a másikból nézve „olyannak” ítéltetünk.

Még ugyanazon tulajdonságunk értékelésében is lehetnek eltérések, ha különböző helyzetekben másképp használjuk azt. Erre példa az, ha valaki pontos, precíz, szavatartó emberként ismert mondjuk a munkahelyén. Ám a magánéletében mindenhonnan elkésik, a gyereknek megígéri a focit, fagyit, akármit, aztán elfelejti, és nem teljesíti. A gyereket nem fogja vigasztalni, hogy a heti riportot bezzeg percre pontosan adja le a főnöknek, az ő szemében hiteltelen, megbízhatatlan embernek fog számítani.

Ennek ellenére szívesen kategorizáljuk az embereket – természetesen csak másokat, mert önnön sokféleségünkre más szemmel tekintünk – jónak, rossznak, ilyennek, olyannak. Mint a romantikus irodalomban: van a jó, a rossz, a szép, az okos, az ilyen, az olyan. És vegytisztán „olyan”, egyetlen szóval leírható. Mindezt az embertársaink könnyebben kezelhetősége érdekében műveljük, de ezzel az „egyszerűsítéssel” sokat veszíthetünk, sőt, kárt okozhatunk és kárt szenvedhetünk.

Az ember nem „jó” vagy „rossz”, és az egyik szempont szerinti értékelést nem igazán jó egy másik szempont értékeivel torzítani. Hogy mit is próbálok megpiszkálni? Az egyszerűbb történet, a teljesen hétköznapi vetület az, amikor nem a konkrét esetben, az aktuális helyzetben vizsgáljuk a másikat, hanem egy oda nem illő vetületet alkalmazunk. Például egy, a témába nem vágó tulajdonsága alapján értékeljük. Ide tartozik a faji, nemi, életkori és bármilyen, aktuálisan nem releváns tulajdonság mentén értékelni. És ide tartoznak a korábbi teljesítmények, viselkedések. „Te még csak tizenöt éves vagy, honnan tudnád?” „Te nem vagy jó matekból, nem lehet, hogy x=2, nem számolhattad ki.” „Mit érthet ehhez egy nő/férfi/fekete/fehér/kék/zöld?”

A kényesebb történet egyik kiemelkedő példája a #metoo mozgalom által ismertté tett „jó szakember, de…”. Igen, lehet, hogy valaki nagy művész, jó szakember, kiváló orvos, zseniális szakács, ám ettől függetlenül lehet bántalmazó, zaklató, zsaroló, alattomos, bármi. A gond akkor kezdődik, amikor a többféle dimenziót, amelyben az ember létezik, megpróbáljuk egymásba vetíteni, összemosni. Ha az egyik skálán kiemelkedően jól teljesít, akkor a másik skálán mutatott gyalázatos eredményt mégiscsak kezeljük barátibban…

Ez a szürkés, mindenkit érintő hétköznapokban is tetten érhető. Megtörtént eset. A nagymama bement a gyermek osztályfőnökéhez, és a következőképpen érvelt:

„hát volna szíve megbuktatni egy ilyen szép kislányt?”

A tanár úr meg csak nézett, hogy az lenne csak baj, ha egy 13 éves kislány szépsége úgy hatna rá, hogy attól görbüljön az egyes, amit egyébként a gyerek teljesítménye ért.

Sokdimenziós mivoltunk felelősséget ró ránk: ha azt akarom, hogy a gyerekem szavahihetőnek és megbízhatónak tartson, akkor vele szemben kell úgy is viselkednem, nem elég, hogy a főnököm elégedett velem. Ha azt akarom, hogy elismerjék a főztömet, jól kell főznöm, nem elég mélyen dekoltált cuccban feltálalnom a szénné sütött krumplit. Másfelől pedig abban is felelősségünk van, hogy milyen összetettséggel értékeljük embertársainkat. Bele kell, hogy férjen a képletbe, hogy ő, az a másik ember, ő is sokdimenziós. És lehet, hogy jó orvos, de ridegen bánik a gyermekével. Ennek ismeretében nem lesz „rosszabb” orvos, mint amilyen, de nem lesz „jobb” szülő sem, mint amilyen.

Össztársadalmi szinten pedig elejét vehetjük rengeteg felesleges „érvelésnek”, amelyet közösségi felületeken tömegével láthatunk, mert nem, nem érv az egyik skálán egy másik skála értéke. Amit jól csinálunk, azt jól csináljuk. Amit nem, azt pedig nem. Az ember sokféle dimenziója nem sűríthető egyetlen pontba. Nem a romantika meséjét éljük, itt nem „jók” és „rosszak” vannak. Emberek vannak, és emiatt olyan bonyolult az egész.

 

Nyitókép: pickpik.com

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhét − kettő =

hirdetés