Így is lehet élni, avagy a karantén nyertesei
Előrebocsátom, nem kívánom kisebbíteni a jelen helyzet azon oldalát, amely a magányról, a félelemről, a bezártságról, a zárt ajtók mögötti bántalmazásról, a kimerülésről, a bármilyen okból beteg emberek ellátatlanságáról, a vírus miatti és attól független megbetegedésekről és különösen a halálról szól. Tragikus események zajlottak, zajlanak, és még nincs vége. Ám jelen írásomban mégis egy kicsit a másik oldallal foglalkozom.
Van ugyanis jó pár olyan motívum, amelyre érdemes odafigyelni. Nem globálisan, hanem lokálisan, de sokan tapasztaltak pozitív változást az életükben, s közülük nem kevesen azon gondolkodnak, hogyan lehetne ezeket a jó dolgokat átmenteni a járvány utáni időkre.
Vegyük például Zsuzsát, aki egy nagy irodában dolgozik, állandó zajban, holott a munkája csendet, nyugalmat és leginkább egyedüllétet kívánna. Korábban hiába könyörgött az otthoni munkavégzésért, azt kapta válaszul, hogy amit ő csinál, azt nem lehet otthonról végezni, és különben is, „otthon úgysem dolgozik senki” – ezt az egyébként rendszeresen home office-ban tartózkodó főnöke mondta. No comment. Aztán most, rögtön az első körben, március közepén, kiderült, hogy lám, mégiscsak lehet otthonról dolgozni! Zsuzsa a feladatait hibátlanul ellátja, a megspórolt utazási időt alvással és sporttal tölti, a videohívások során épp elég kapcsolatot tart a kollégáival, és köszöni, jól van, nem hiányzik az iroda.
Vagy ott van Tamás, akinek napi kétszer másfél órát (az bizony három óra!) vesz el az életéből a közlekedés a munkahelyére, emiatt hiába szerette volna korábban ápolni, művelni a kertjét (amely tudománynak egyébként zsenije!), legfeljebb hét végén jutott hozzá, ha épp nem esett az eső. Ő is dolgozhat otthonról, és a napi három óra pluszt a kertben tölti, madárfüttyben, friss levegőn. A kert csodás lett, rá sem lehet ismerni – ahogy Tamás idegrendszerére sem. Pedig van kiért-miért aggódnia, de azt is jobban tudja kezelni.
De ott a szenzorosan érzékeny, introvertált Lilla (aki felnőtt nő létére sosem fog Asperger-szindrómájáról papírt kapni, mert „túl jól funkcionál”, ám pontosan ismeri saját autisztikus vonásait), ő így vall erről az időszakról: „csend van, végre nem kell egész nap egy ötvenfős egyterű irodában, tömegben és zajban dolgoznom.” A másik nagy gyönyörűsége a testi érintés, közelség megváltozása. „Mindig is utáltam, hogy muszáj boldog-boldogtalannal puszilkodnom, mert elvárják. Akár kedvelem, akár nem, a férfiak kezet fognak egymással, nekem puszilkodni kell. Hát most végre nem kell! A boltban sem lihegnek a nyakamba. Nem lehetne ez a normális a későbbiekben is?”
Aztán ott van Zsolt, akinek hirtelen rengeteg ideje szabadult fel, mert vendégei nagy része lemondta a masszázs-kezeléseket. Zsolt a kézmosáson túl nagy hangsúlyt helyez a belső higiéniára, keleti tanításokat követve mossa orr- és arcüregét, illetve odafigyel az egészséges táplálkozásra, eszi a vitaminokat és ásványi anyagokat, főleg friss zöldségek, rügyek, csírák, gyümölcsök formájában. Ő azt állítja, nagyobb társasági életet él, mint eddig bármikor. „Korábban reggeltől estig dolgoztam, hetekre előre tele volt a naptáram, ami anyagilag persze jó volt, de sosem értem rá összejönni a barátaimmal és beszélgetni egy jót anélkül, hogy az órámat kelljen lesnem. Most rendszeresek a találkozók, persze egyszerre egy-két emberrel, nem tömegesen bulizunk, és a csapatból senki nem találkozik idősekkel, betegekkel, illetve mi mind eléggé vigyázunk az egészségünkre, alapból, nem a vírus miatt.”
Zoli főleg a gyermekével töltött időnek örül. Igaz, hogy jól keres, hogy bár már óvodás a kisfia, megtehetik, hogy a párja „otthoni anyuka”, ahogy a kissrác nevezi, de munkája miatt sokszor csak hétvégén látta ébren a gyermeket. „Reggel, mikor indultam, még aludt, este, mire hazazuhantam, már aludt. Most – tudom, könnyű nekem, mert van tartalékunk pár hónapra – hihetetlen öröm, hogy játszhatok a saját fiammal. Tulajdonképpen most kezdem igazán megélni az apaságot.”
Milyen kincseket, miféle „mennyei termékmintákat” kapunk tehát ebben a helyzetben? Időt, nyugalmat, csendet, minőségi együttlétet, lehetőséget a kibontakozásra, az örömre. A rendszer mindezt egyébként fogcsikorgatva bocsátotta rendelkezésünkre, és az oszd meg és uralkodj elve alapján lettek vesztesek is, az agyonterhelt egészségügyi dolgozókkal az élen. Hogy a világgazdaságban még mi vár ránk, arról fogalmam sincs, még a „normál” közgazdasághoz sem értek, nemhogy ehhez, amiben most részünk van.
Ám bízom az ősi törvény erejében, mely így szól: „ha a fogkrém egyszer kibújt a tubusból, már nem lehet visszagyömöszölni”.
Bízom abban, hogy a számos, a fentiekhez hasonló pozitív tapasztalat mentén az emberek elegendő létszámban ragaszkodni fognak ahhoz, hogy az így „megkóstolt” jobb hétköznapokból maradjon meg valami a továbbiakban is. Ne kelljen mindig rohanni, azonnal ugrani, mindent egyszerre csinálni, hogy aztán sose jusson idő a gyerekre, a kertre, az örömteli hobbira, a pihentető alvásra, vagy épp egy nyugodt ebédre. Ne kelljen sűrű tömegben, állandó zajban, egymáshoz nyomorítva élni a mindennapjainkat.
Így 2020 elejére annyira felfokoztunk mindent ebben a civilizációban, hogy lassan már nincs hová licitálni. Már nincs több lerabolható földdarab, már nincs több idő a 24 órából, már nincs több energia, már nem lehet gyorsabban futni, már nem lehet több szerepet betölteni. Irányt kell váltani. Persze én sem örülnék valami nagy világ-összeomlásnak, de a régi kerékvágásba sem lehet visszatérni, mert az a kerékvágás szakadékhoz vezet.
Ezek a kis pozitív változások pedig segíthetnek abban, hogy ha többé-kevésbé „új világot” kell kitalálnunk, tudjuk, mi az, ami mindenképp legyen benne. Igen, ezek: idő, távolság, tisztelet, friss levegő, tiszta víz, nyugodt alvás, szeretettel egymáshoz fordulás, öröm. Csak egy kicsit kell másképp csinálni, hogy mindenkinek jusson belőle. Remélem, ezt is megtanuljuk.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
