A kreativitás fejlesztése elsőrendű nevelési-oktatási célkitűzés (lehetne). A kreatív személyiség jellemzői

„Mítosz, hogy a kreativitás velünk született adottság. Nem így van. Bárki lehet kreatív.”

Ezt állítja John Cleese BAFTA-díjas brit komikus, író és producer, a Monty Python csoport tagja, aki könyvet is írt a témában. A könyv magyar fordítása a Csak kreatívan! Vidám kalauz az alkotómunkához címet viseli.

– A kreativitás társadalmi életben betöltött jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a tudomány és a technika összes vívmánya, az ember földi létét egyre jobb minőségben biztosító termékeinek teljes készlete, mintahogyan a művészeti alkotások összessége is az emberi kreativitás eredménye. Mindazt, amit az emberiség történelmi fejlődése során megcsinált vagy létrehozott az a kreativitás eredménye – írja dr. Fodor László, A kreativitás fogalma c. tanulmányában. A kreativitás tehát alapvető humánértéket képvisel, s éppen ezért a fejlesztése elsőrendű nevelési-oktatási célkitűzés (lehetne).

Bizakodásra ad okot, egyúttal tudatosítást is igényel, hogy a kreativitást lehet tanítani. A kreativitás előhívható.

Az az ember, aki a felnőtt életét úgy éli, hogy nincs kreativitása tudatában, feltételezhető, hogy nem győzhető meg könnyen erről. Pedig a keativitás a hétköznapokban is jelen lehet, jelen van. A kreativitást rokoníthatjuk a leleményességgel. Leleményesnek hívjuk azokat, akik minden helyzetben feltalálják magukat, akik próbáljnak ügyesen kijönni valamilyen helyzetből. Ha azt állítjuk, hogy a magyar ember leleményes, erről már keveseket kell győzködni. Hozzáteszem, részben azért, mert a leleményesség fogalmához negatív mellékzönge (is) tapad, nem biztos, hogy egy leleményes ember egyenes úton jár, hogy etikus és törvénytisztelő,  de kétségtelen: kiharcolja azt, ami (érzése, öszöne szerint) neki „jár”. 

Kreativitásra meggyőződésem szerint felnőtt korban, életközép felé és utána nagyobb szükség van, mint gyermekkorban, fiatal felnőttkorban. Többek között azért, mert – optimális esetben – a játékosság, a világ felfedezésének alapvető igénye, ami a kreativitást előhívja, a korai életszakaszokban természetes, a fejlődés része. Ezt természetes gyermeki igényt, képességet a felnőtteknek támogatni kell(ene). Kreatív módokon.

Természetellenes, sőt, aggodalomra adhat okot, ha egy kisgyermekből hiányzik a felfedezés vágya, az önálló játékba, alkotótevékenységbe való belefeledkezés képessége, szükséglete. Szülőként ugyanakkor rácsodálkozhatunk, ha a zsenge élettapasztalattal bíró gyermek valamiféle rendhagyó, egyéni megoldásra jut játék vagy vagy valamiféle „elakadás”, akadályoztatás során. Ilyenkor a problémamegoldó képessége kreatív módon nyilvánul meg – lehet, hogy a megoldása nem tökéletes, de mindenképpen kreatív gondolkodás eredménye.

Óvodában még a játék, a kreativitás fejlesztése van előtérben. Aztán az iskolába kerülve sok minden megváltozik. Az iskola elsősorban a logikus, kritikus, analitikus (konvergens) gondolkodást helyezi fókuszba, és háttérbe szorul az ún. divergens (szétágazó) gondolkodás. Nem teljes mértékben tűnik el persze, de jelentősen áthelyeződnek a hangsúlyok. Erre rárakódhatnak kreativitással kapcsolatos negatív megélések; a gyerekek az iskolarendszerben némiképpen uniformizálódnak. Komoly beavatkozást jelent, ha egy gyermek nem kap lehetőséget, teret kreativitása megéléséhez pusztán azért, mert elsősorban az ún. kötelező vagy elvárt feladatokat kell teljesítenie. (Vekerdy elhíresült gondolata szerint egy kiemelkedően tehetséges gyerek nem kitűnő, inkább egy-két tárgyból jó, ami érdekli, a többiből meg esetleg bukdácsol…) 

John Cleese szerint a kreativitás tudatállapot – a nem megfelelő tudatállapot megakadályozza a kreativitás áramlását. Ha egy gyerekben ez a folyamat elakad, nagy eséllyel felnőttkorában sem tudja visszahozni. Csak kitartó belső munkával. 

Fodor László összegyűjtötte a kreatív személyiség ismérveit. Tanulmányokban azokat a jellemvonásokat tüntette fel, melyek bizonyítottan fellelhetők a kreatív személyiségek túlnyomó többségénél.

A kreatív személyiség jellemzői

• kifejezett tudásvágy
• intenzív kíváncsiság
• erős intellektuális késztetés
• ingerérzékenység
• átfogó autonómia
• jó önbizalom
• kitartás
• szorgalom
• kötetlenségtudat
• kezdeményezési szellem
• önálló gondolkodás
• fizikai és mentális aktivitás
• érzelmi stabilitás
• nonkonformizmus
• a „flow” élmény megtapasztalásának és megélésének képessége (Csíkszentmihályi, 1996)
• komplex ingerek, meghökkentő helyzetek vagy frappáns problémák iránti preferencia
• a kétértelműség, bizonytalanság kedvelése
• spontaneitás, leleményesség, ötletesség
• intuíció, intuitivitás
• hipotézisállításra való hajlandóság
• feladatelkötelezettség
• metakogníció (saját tudásunk mérlegelését, ellenőrzését, irányítását és felmérését foglalja magában)
• egyedi látásmód és jó lényeglátás
• kiváló képesség jellegű tudás
• logikus gondolkodás
• divergens gondolkodás
• konformizmustól való mentesség
• váratlan vagy furcsa helyzetek iránti nyitottság
• újszerű kérdésfeltevésre való beállítódás
• problémamegoldásra és problémaalkotásra való késztetettség
• szenvedélyesség, lelkesedés, éninvolváltság
• elemző és szintetizáló, elvonatkoztató és általánosító képesség

 

Fontos és elgondolkodtató, amire Fodor rámutat: az alkotóképességet, kreativitást, teljesítményt nemcsak az intellektuális tényezők határozzák meg. Fontos szerepet játszanak az érzelmek, a motivációk, a jellembeli és akarati vonások, az egyén önmagához és környezetéhez való viszonya. Tehát mindaz, amit az elsődleges és másodlagos szocializációs színtereken (család, óvoda-iskola) során magába szív. Felnőttként tehát felelősségünk van abban, hogy milyen alapokat adunk a felnövekvő generációnak.

Goethe gyakran idézett gondolata, hogy „A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.”

Nemrég, iskolai mentálhigiénével kapcsolatos tanulmányaim részeként, szülőket kérdeztem arról, hogy mely problémában érzik érintettnek a gyermeküket az iskolai élettel összefüggésben. Közel 20 válaszlehetőség közül választhattak. Meglepő eredmények születtek. A szülők közel 35%-a első helyen jelölte meg, hogy a gyermekének nincs (elég) önbizalma. Hasonló arány született alsós, felsős és középiskolás gyermeket nevelő szülőknél. A felmérés nem reprezentatív (a kérdőívet 192 szülő töltötte ki), nem jelenthető ki általánosan, hogy a 6-18 évesek több mint egyharmada önbizalomhiányos, de ez a kis minta is elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk: vajon mi hibádzik? Képesek vagyunk-e szárnyakat adni? Vagy legalább arra, hogy ne nyesegessük.

Nyitókép: Andrea Piacquadio/Pexels

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

öt − négy =

hirdetés