Amikor az irigység fájdalmát felváltja valami egészen más, avagy miért a „legszebb” öröm a káröröm?
Van egy mondás, miszerint „a legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység”. Jó, tudom, mi az irónia, de miért is létezik a káröröm? Mert hogy nincs benne hiány, az nem kérdés.
A kárörömöt nem nehéz felismerni. Persze sminkelni, álcázni, titkolni lehet valamennyire, de azért lássuk be, mindannyian tudjuk, miféle szerzetről van szó. És valóban, nincs benne irigység – és épp ebből fakad a létezése! Ugyanis pontosan a korábbi irigység megszűnéséből születik.
Az irigységet szintén nem kell bemutatnom, ismerős arc mindenkinek. Amint a képbe kerül egy másik ember, bekapcsol az irigységgenerátor, elindítja a „mi van neki, ami nekem nincs”-detektort, amit egyébként sérült egónk által kényszeresen ápolgatott fájdalomtestünk táplál, és már jönnek is az adatok.
Biztos, hogy van valami, amiből a másiknak több jutott, mint neked. Ha elég ócskának éled meg önmagad és az életed, akkor szinte csak ilyet találsz. Ha pedig a boldogságod kulcsát, de legalábbis szükséges feltételét látod abban, ami a másiknak van, neked viszont nincs, akkor már meg is érkezett az ismerős fájdalomnyilallás a szívedbe. Hogyan is tudnál gyönyörködni a másik karcsú termetében, dús hajában, ha közben ott fáj belül a saját derekadat övező hurkák és a kevés, de nyamvadt állagú hajad tudata, ami zavar, amit utálsz? Hogyan is tudnál együtt örülni a habfehér ruhában ragyogó menyasszonnyal, amikor a saját elhagyottságod, elutasítottságod, gusztustalan válásod vagy épp pokoli házasságod jut eszedbe róla? Hogyan is lennél képes szívből gratulálni a barátod, kollégád sikerének, amikor azonnal az ugrik be a témáról, hogy neked bezzeg ez sem jött be, az sem jött be?
Fáj? Naná! Logikus! Csupa olyan asszociáció indul be mások öröme, szépsége, szerencséje, sikere, egészsége stb. láttán, ami téged legalábbis kellemetlen pozícióba hoz. Hiába tudod, hogy ha ollóval levágnád a másik dús haját, a tied attól nem lenne szebb, ha leöntenéd vörösborral a menyasszonyi ruhát, attól a te magánéleted nem jönne helyre, és ha jól meghúznád a kulcsoddal a szomszéd vadi új kocsiját, attól még a te gépjármű-állományod nem fejlődne – azért bizony az efféle gondolatok megszületnek, gyakrabban, mint amennyiszer tudatosul.
Legtöbbünk jó kis belső cenzúra-rendszert működtet, így az előbb felsorolt gondolatok nagy része homályban marad – de a nyomukban keletkező rossz érzés, az irigység, az megtalál! Persze nem küld előre ezüsttálcán névjegyet, lehet, hogy fel sem fogod, miféle jószág. Egy biztos: jön egy rossz érzés. Gyakori megoldás – úgy is, mint fájdalomcsillapító –, hogy az ember keres valamit a másik életében, amibe belekapaszkodhat, hogy lám, ott viszont milyen rosszul áll a szénája! Szép, karcsú – na igen, mire megy vele, a szépség elmúlik, a rossz természete, az bezzeg megmarad! Jön még kutyára dér! Jól megy neki az üzlet? Persze, de otthon már külön alszanak az asszonnyal! Sikeres a szakmájában? Közben meg a gyerekei nélküle nőnek fel, aztán majd csodálkozik, ha öregkorára rá sem néznek!
Van még egy oka annak, hogy miért fáj annyira, ha valaki jól, örömmel és sikeresen csinál valamit, ami nekünk magunknak nem sikerült. Mégpedig az, hogy szembesít annak a lehetőségével, hogy nem lehetetlenségről van szó, hanem mi szúrtuk el. Kipukkasztja a lufit, amit a jó kis önkorlátozó hiedelmeinkből, megalkuvásainkból, ön-árulásainkból fújtunk hatalmasra.
Két példa: Lujza és Tivadar házassága pocsék. Már az esküvő is csak azért lett, mert jött a gyerek, és faluhelyen, akkoriban… Lacika tehát hét hónapra született, és mégsem volt koraszülött. Aztán együtt is maradtak, mert addigra már a falu száján túl a vagyon is fogva tartotta őket. Lujza és Tivadar abban hisz, hogy a házasság, mint olyan, úgy rossz, ahogy van. Intézményesen. Kellően torz szemüvegen keresztül nézik a világot, így nagy megnyugvásukra csakis hasonlóan becsődölt frigyeket látnak maguk körül. Aztán megismerik Arankát és Gézát, akik harminc éve házasok, ragyog a szemük, ha egymásra néznek, és kézen fogva mennek az utcán. Ilyen nincs! Lujza és Tivadar úgy fúj rájuk, mint a dühös macska. És nem hiszik el Arankát és Gézát, mindenáron valami mocskos, sötét titkot keresnek…
Rózsika, miután férje elhunyt, eladta belvárosi lakását és egy kis faluba költözött. Falusi lány volt, nem volt nehéz visszaállnia a vidéki életre. Csakhogy Rózsika asszonyos, de formás nő volt, aki farmert hordott, és ez botrány! Még nagyobb botrány, hogy jól is állt neki! És bikiniben nyírta otthon a füvet! Mivel egyébként kedves, jólelkű nő volt, a falubeliek nem találtak fogást rajta. Azok a falubeliek, akik egyébként már az ötvenes éveikben elérték a szabályos gömb formát egytől egyig, később már csak fenntartották azt. Természetesnek vették, hogy korral jár az elhízás. Gondolkodtak, mit lehetne kezdeni ezzel az ellentmondással, ami a hatvanpár éves, ámde karcsú Rózsika létezését övezi. Haragudni nem tudtak, az özvegységét sem irigyelték tőle… hát végül kisütötték: „biztos nagyon beteg szegény, ki tudja, mennyi van még neki hátra!”.
És akkor beüt a krach. Az addig irigyelt másikkal történik valami. Elhízik, megbetegszik, csődbe megy, válik, összetörik a kocsi, lepottyantja egy madár a szép öltönyét. Az irigység fájdalma azonnal radikálisan csökken – s megjelenik az e fölött érzett öröm. EZ a káröröm.
Nem „azért szép, mert nincs benne irigység”, hanem épp azért jön létre, mert – ha csak kis időre is, de – megszűnt az irigység, ami folyamatosan ott motoszkál és fáj. És amikor végre enyhül a fájdalom, az végső soron valóban ok az örömre!
Jó érzés kárörvendeni? Hát… lehet. Jó érzés irigykedni? Határozottan nem! Ki lehetne valahogyan kerülni ezt az érzelmi hurkot, és simán, egyszerűen csak örülni mindennek, ami szép és jó, akkor is, ha az a másiké? Igen, persze. Viszont a megoldást ott mélyen, az irigységünk forrásánál kell keresnünk. Az énképünkben és az önmagunkhoz fűződő viszonyunkban. Minden más csak maszatolás.
Fotó: Matheus Bertelli/Pexels
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
