A lélegeztető emberek
KÉP ALÁ ÍRÁS
És voltak azok a meglett, savanyú szagú férfiak, akik dohánytól és pálinkától szétdőlt kerítéssel a szájukban vigyorogtak a világra, amiben semmi vigyorognivaló nem volt. De ők csak döcögtek a röhögéstől, mint egy nyikorgó tehervonat, kinevették ezt a beteg hazát, a főnökeiket, kinevették a napot, ami szürke porként pergett ki a kezünk közül.
Ők voltak a lélegeztetőink, általuk jutottunk valami sóhajszerű lélegzethez, tőlük vártuk azokat a mondatokat, amik képtelen csínytevésekről meséltek. Az öreg Jágerről, akinek egy cimborája részegen beleesett valami gödörbe, de az öreg nem tudta kihúzni, mivel rajta állt a cimbora kézfején, amivel a gödör szélébe kapaszkodott. Vagy az ügyeletes sztori a Karcsi papáról, aki egy kocsmáros feleségét kufircolta, s mint minden zugkufircoló ő is biztos volt abban, hogy körültekintően járt el, a gyanú halvány árnyéka sem vetül rá és nem veti meg senki a bűnös viszony miatt. Mígnem a kocsmáros – aki persze az elejétől tudott mindent – odébb nem rakta a létrát, amin Karcsi bácsi föl szokott mászni a ténsasszonyhoz s elvágta ezzel a szökési útvonalat.
Velük mindig történt valami könnyű kis magyar abszurd, amin el tudtunk kacarászni napokig és megpakoltuk vidám mesékkel a vicces zsákot, amit aztán kisfröccs hidegségű, esti barátkozó helyeken kibontottunk.
Ám ezek a boldog és vidám emberek egyedül maradtak késő estére, legföljebb egy öreg macskát toltak odébb a lábfejükkel, midőn beléptek az ajtón. Aztán megmelegítették valami elvágott csibének a sovány nyakát, ittak hozzá kicsike karcos fehéret, rápippantottak egy Kossuthra, a füstöt egykedvűen az ég felé fújták, szétterülő női ruhákat láttak lebegni a füstben, majd hangosan nevetni kezdtek valami hajmeresztő történeten, folyt a könnyük, szipogott az orruk, majd váratlanul, keservesen sírni kezdtek. Olykor helyettünk is.
Fotó: Fortepan, Urbán Tamás, 1974
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
