Mikor írtál utoljára tollal levelet? A levélírás erejéről és pozitív hatásairól

Mikor írtál utoljára tollal levelet? Mi lesz ezzel a szokásunkkal? Teljesen eltűnik vajon, s csupán egy-egy nosztalgikus epizód lesz majd néhányunk életében? Emlékszem, mennyire tudtunk örülni annak idején, amikor az e-mail fiókunk elkészült, és megkaptuk az első elektronikus levelünket. És hol tartunk ma? Naponta e-mailek garmadája vár ránk, sokan az ébredés után azonnal belépünk okostelefonunk segítségével az éterbe, hogy vajon mi történt az éjszaka, ki mit írt vagy mit posztolt, és így tovább. Hova vezet ez?

Mai közös gondolkodásunkban adózzunk inkább e kihalóban lévő tevékenységnek, és emeljük ki a különböző levélírások erejét. Szerepeljen most itt egy-két olyan technika, melyek segítségével történhet velünk valami merőben szokatlan, váratlan, erőt adó.

Levél önmagunknak

Számos alternatívája létezik ennek a műfajnak. Idézzük csak fel a Vissza a jövőbe c. trilógia emlékezetes pillanatát, amikor egy borítékra 1955-ben ez íródott: ne bontsa fel egészen 1985-ig! Ennek példájára akár tollat is ragadhatnál, és üzenhetnél önmagadnak 2045-re. Az bizony harminc év! Mi vár rád ez idő alatt? Sőt, élünk még akkor egyáltalán? Ki tudhatja? De ha mégis, mit kívánnál, mit tanácsolnál, mit mondanál a 30 évvel idősebb énednek? Egy ilyen levél megírása hihetetlenül kitágítja azt a spektrumot, ahogy önmagunkat szemléljük az időben. Egyszerűen nem tud nem kirántani a szürke mindennapok jelenéből és egy kicsit mélyebben megmutatni a dolgok jelentőségét. (Természetesen a 30 év helyett lehet 5-10-15 évet is választani, mindent, ami jólesik, hiszen erről szólna ez az egész. Általában kerek évfordulókra is tanácsos lehet üzenni jövőbeli önmagadnak. Ha 23 éves vagy, hát kínáld meg a 30 éves énedet pár sorral, ha 44 évesen telnek a mindennapok, írhatsz valami magvasat a 60 éves énednek. És így tovább.)

Ennyi évet előre ugorva hogyan sejlenek vajon majd fel a jelennek gondjai és problémái? Mit fogsz írni a szakmádról, a munkahelyi vagy épp hivatásügyeidről? És megemlíted majd anyósod, vagy bárki mást? Kikről írnál szívesen? Sőt, a mostani ismerőseid közül kivel tartod még majd akkor a kapcsolatot? Esetleg meg tudnád ezt biztosan mondani, vagy csak tippelni vagy képes? És a mélyebb gondolatok? Miben hiszel ma? Milyen értékeket szeretnél e fura palackpostával átmenteni önmagadnak?

A jövő csupán egy lehetőség előttünk, a múltról se feledkezzünk meg. Írhatsz a benned élő gyereknek vagy serdülőnek is. Képzeld csak el, hogy ha ebben a sajátos formában is, de adott egy lehetőség, amiben elbeszélgethetsz a korábbi énjeiddel, elvégre ők ott vannak benned. A kicsi éned, aki még lehet sebzett, sérülékeny és sok bántás érte. Olyan jó néha, ha felnőttként szólunk hozzá és megvédjük, vagy felmentjük, mert bizony nem ő volt a felelős. Ne habozz, ragadj hát tollat és írd ki magadból, ami szíved nyomja.

Levél a mumusnak

Annyiféle levelet láttunk már! Levél a féltékenységhez, levél a bizonytalansághoz, levél az elvárásokhoz és a mindenkinek való megfelelés kényszeréhez, levél a betegséghez stb., stb., stb. Az opciók száma végtelen. A lényeg azonban,

merjünk olykor néhány A4-es, üres lapon

farkasszemet nézni egy-egy gonosz lénnyel,

akik nem pusztán kísérnek, de kísértenek nap nap után. Akár el is köszönhetünk tőlünk. Kifejezzük, hogy eddig kísérhettek, de ezután egyedül folytatjuk utunkat. Sokszor meglepően nehéz ilyen mondatokat leírni, egyszerűen nem jönnek a szavak, a blokkok olyan erősek. Küzdjünk meg velük, aztán figyeljük a hatást. Ne feledjük, a naplóírás is milyen protektív tud lenni, hiszen egy komplex, konfliktusos helyzetben segíti a tisztánlátást, ha ki kell írnunk magunkból. Pont ugyanígy egy levél esetén.

Az elégetett levél technika

Néhányan arra is vetemedtek már, hogy a sok kiírt fájdalmat, keserűséget, elvárást, gyötrelmet, szenvedést, miután papírra vésték, elégették, így köszönve el, semmisítve meg azok terhelő voltát. Azt persze nem állíthatjuk, ez mindannyiunknál működni fog, de ha csak egy mosolyt csal majd arcunkra, már azért megérheti.

Levél másoknak

Képzeljük csak el, ebben az agyontechnologizált világban milyen hatást érhet el, ha egyszer csak a postaládában egy hagyományos, kézzel címzett borítékot találunk! „Levél, nekem? Kitől? Nohát! Dejó!” A belső kíváncsiság hirtelen megnő, egyre izgatottabban mosolygunk, és alig várjuk, hogy feltépjük, megnézve a tartalmát. A recept roppant egyszerű: lepd meg három közeli ismerősöd, barátod, rokonod, és fejezd ki nekik pár sorban, akár egy képeslapon, hogy mennyire is fontosak. Aztán figyeld csak meg legközelebb, amikor találkoztok, az arcukat. Szerinted fog csillogni a szemük?

A lehetőség adott, csak egy fél óra, néhány lap, egy toll, pár boríték és a szívünk kell hozzá. A posta pedig elvégre ott van a sarkon. Így legközelebb, amikor a gyűlölt sárga csekkeket fizeted be, tegyél hozzá egy borítékot is egy szeretett személynek címezve. Ki tudja, tán még a csekkek szubjektív terhe is csökken majd. Rajta hát!

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus

Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.