A nagyítós tükör jelenség, avagy kire ütött ez a gyerek?

Előbb vagy utóbb minden családban elhangzik a kérdés: kire ütött ez a gyerek? És nem a hajszíne miatt, az biztos! A szülők néha csodálkozva nézik, hogy csemetéjük milyen érdekesen reagál le egy-egy helyzetet, és nem értik, honnan jön a – számukra idegen – megoldási képlet, amit a gyermek alkalmaz.

Ha igaz lenne, hogy a gyermek tabula rasa-ként jön a világra, akkor minden mintát a környezetétől tanulna. Megszületik, három-négy kiló rózsaszín ártatlanság, aki az őt körülvevő, korábban erre a világra érkezett többi embertől tanulja meg, hogyan kell emberként élni, „működni”.

Ha ez így is volna, akkor is bizonytalan, hogy épp melyik kapott minta lesz elég erős ahhoz, hogy épp azt válassza a csemete. Nézzünk magunkba: mi magunk sem reagálunk következetesen egy bizonyos helyzetre mindig ugyanúgy. Mert jó napunk van, vagy rossz, mert épp sietünk vagy sem, mert ezer különféle tényező befolyásolja, hogy a végén mit mondunk, mit teszünk, és hogyan.

S aztán ott van, hogy sohasem egyetlen emberrel áll kapcsolatban a gyerek – hacsak nem egy lakatlan szigeten él az anyja vele egyedül. Kap mintát innen is, onnan is. Ráadásul, mivel teljesen nyitott, nem mérlegel, nem súlyoz, hogy „anya így csinálja, ez fontos, az a néni a boltban meg úgy csinálja, de ő nem olyan fontos, úgyhogy az ő mintája nem érdekes”. Szinte minden impulzus egyenértékű a számára. Nyiladozó elméje szivacsként issza magába a különféle ötleteket, megoldásokat, nem firtatva, hogy azok honnan jönnek.
Ráadásul, amikor később mégis kialakul benne egyfajta fontosság-faktor, az sem a kedves szülő szája íze szerinti értékrend lesz. Például ezerszer fontosabb lesz egy óvodai gyerektárs mintája, mint amit apu-anyu kíván beléplántálni. Ha érdekes, ha megragadja, akkor elkezdi másolni a mintát, akkor is, ha felnőtt nézőpontból tekintve abszurd, hogy miért épp „azt” másolja.

Egy konkrét példa: anyuka döbbenten látja, hogy kisfia sántít. Kérdezi, hogy fáj-e a lába, de nem, nem fáj semmi. Másnap az oviban beszélget néhány más szülővel, kiderül, hogy pár napja több gyerek is elkezdett sántítani. Nem nagyon, de azért az éles szülői szemnek láthatóan. És senkinek nem fáj semmije. Kiderült, hogy egy új gyerek jött a csoportba, akinek valóban van járáshibája (hordják is gyógytornára, fejlesztőhöz), és ez annyira érdekes volt a gyerkőcöknek, hogy ők is lelkesen nekiálltak „úgy” járni.

Ha egy gyerek valamiért fontosnak ítél meg egy felnőttet, akkor őt jobban fogja követni. Azt mondanom sem kell, hogy mindig a példából, és soha nem a prédikációból tanul a csemete. Tehát a viselkedése sok esetben az őt körülvevő felnőttekről mesél. Akkor is, ha a szülő saját magában nem is látja azt a minőséget. Majd amikor a gyerek „visszatükrözi”, ki van akadva, hogy „honnan” jön ez a viselkedés.

Megint egy példa: felnőtt közegben, különösen, ha nem a spanyol királyi udvarról van szó, sokszor észre sem vesszük, milyen trágár szavakat használunk. Na de ha egy négyéves csengő hangocskáján halljuk vissza „azokat” a szavakat!

És most dőljön meg a feltételezés, hogy a gyerek tabula rasa-ként startol az életben! Mindenkinek van egy alap személyisége, amivel érkezik. Ez befolyásolja azt is, hogy milyen mintákat fog befogadni, és mi lesz, amire egyszerűen nem lesz fogékony. Újabb történet: egy családban volt két fiúgyerek, másod- és harmadszülöttek, egy év korkülönbséggel. Egyszerre kerültek oviba (akkor még a gyesen lévő anyuka nagyobb gyerekeit nem fogadták az óvodákban). Ott – fiúkról lévén szó – a hierarchia kialakítása kisebb-nagyobb verekedésekkel, csetepatékkal zajlott. Ugyanaz a család, ugyanúgy fiúk, ugyanaz a mintázat… Mégis, egyiküket (ráadásul az idősebbet) arra kellett noszogatni, hogy „kisfiam, üss már vissza egyszer!”, a másikukat pedig próbálták visszafogni, hogy ne verje végig az egész bandát, ha ferdén néznek rá.

Egy biztos, kisgyerekeknél nagyon erős a „nagyítós tükör” jelenség: ha tehát a gyerek valami furcsát, netán károsat, „rosszat” tesz, ne benne keressük azonnal az ördögöt, hanem nézzünk szét a környezetében, hogy honnan jön a minta. Hol láthat, hallhat, tapasztalhat olyat, amit a maga szintjén arra az adott viselkedésre fordít le?

Terapeuták könyvtárnyi sztorit tudnának mesélni, mi minden derül ki a szülőkről, a testvérekről, a szomszédokról és egyéb „hatásokról”, ha megfigyelik, úgy igazán, ítélkezés nélkül, de nagyon alaposan a gyereket. A következő cikkben néhány példával világítom meg, hogy a gyerek „rosszasága” mögött mi minden bújhat meg, és miért nem elég „csak” a gyereket nevelni.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

négy × 4 =

hirdetés