A nép üvöltő szava. Reflexió a Kecskeméti Vadaskertben történtekre (2.)
Az előző részben a szurikáta-ügyből kiindulva fókuszba helyeztük társadalmunk, sőt, civilizációnk olyan alapfogalmait, mint jog, erkölcs, felnőttség, felelősség. Kiderült, hogy a gyakorolt jogoknak és a viselt felelősségnek arányban kell állnia egymással, ha működő eredményt szeretnénk. Kiderült, hogy pengethetünk ugyan erkölcsi húrokat, de ez messzire vezetne, az emberiség legnagyobb gondolkodóinak ráment az élete, könyvtárnyi irodalma van, és az emberiség mégis igen messze van attól, hogy egységes erkölcs szerint működjön.
Előkerült viszont a nagykorúság vs. felnőttség kérdése. A jog megközelítése szerint rengeteg felnőtt ember szaladgál a világban: aki betöltött egy bizonyos életkort, nem áll cselekvőképességet kizáró vagy korlátozó állapota miatt gondoskodás alatt, tehát körülbelül a minimumot teljesíti, ami alapján önálló életvitelre alkalmas, és vélelmezhető, hogy tisztában van a tettei következményeivel, az jog szerint nagykorú. Teljes jogkörrel, teljes felelősségvállalással.
Ahhoz, hogy valaki életkori nagykorúsága ellenére ne viseljen felelősséget, olyan állapotban kell lennie, ami miatt egy egész kicsi gyerek képességeivel (vagy azzal sem) bír. Tehát például önmagában nem felmentés az, ha nem tud olvasni. Ha „hardveresen” tudhatna, tehát nem értelmi sérült, akkor a jog abból indul ki, hogy tud.
Mindeközben, egy párhuzamos univerzumban ott tolonganak a szociológusok, a pszichológusok, a terapeuták, és ezerrel kongatják a vészharangot:
a jog szerinti rengeteg felnőtt ember nagy többsége az őáltaluk vizsgált aspektusokból nézve teljesen ösztönszinten, esetleg egy két-három éves gyerek szintjén megrekedve él és működik.
Csakhogy ami helyénvaló az állatvilágban (a pusztán ösztön szerinti cselekvés) és helyénvaló egy kisgyermek életkorában (én vagyok a világ közepe, én akarok, illetve a tiltakozás, a „nem akarok”), az nincs rendjén akkor, amikor egy nagykorú embertől felnőtt viselkedést várunk. A felelősség(nem)vállalás témakörében ez úgy néz ki, hogy a gyerek belemászik valami slamasztikába, aztán visít, hogy „anyuuuu!”, és várja, hogy a nála nagyobb, erősebb, és őt megvédeni rendeltetett szülő szépen elsikálja a dolgokat. Persze az is hozzátartozik ehhez az életkorhoz, hogy amíg nincs baj, addig a gyerek nagyon is önállóan tud akarni, dönteni, belemászni a helyzetekbe, és rendszerint tiltakozik is mindenféle korlátozás ellen. Szülő legyen a talpán, aki ezt az életkort összeroppanás nélkül átvészeli! (Ez egyébként nem lehetetlen, csak épp nagyon kemény meló.)
Ha egy nagykorú marad felelősségvállalási szempontból egy kisgyerek szintjén, akkor történik meg az, mint a pár évvel ezelőtti március 15-i nagy havazás esetén. Mi is történt? Péntekre esett az ünnepnap, háromnapos hétvége, a nép jól betervezte a wellness szállodától kezdve a vidéki nagynéni meglátogatásáig az összes autós programot, amit ember kitalálhat. Az időjárás a maga részéről kiadós havazással kívánt részt venni az eseményekben, de rendes volt, jelezte előre, hogy mit tervez. Emiatt már szerdától vörös riasztás volt érvényben, akárhová is nézett az ember, találkozott ezzel az infóval. S a nép mégis elindult. Sokan már nyári gumival, egy szál pólóban, papucsban – mert ugye van fűtés a kocsiban. Tudjuk, mi lett a vége. Sokan, akik igen kellemetlen órákat éltek át, el is kezdték keresni a felelősöket. Akik ugye „miért nem szóltak?”. Tehát: miért engedték bele őket a saját hülyeségükbe. Na persze ha minden nagyobb útnál, de legalább az autópálya-felhajtókon ott állt volna a rendőr, és ha nincs hólánc, meleg tea és nyomós indok az utazásra, akkor szépen hazaküldi a népet, akkor meg „rendőrállam”, és mi az, hogy korlátozzák a szabad mozgást? A pórul jártak közül vajon hányan voltak, akik nem másban keresték a hibát és a felelősség-mulasztást, hanem azt mondták: igen, én voltam a hülye, három napja tudom, hogy hóesés lesz, mégis elindultam, egy szál papucsban? Gyanítom, nem sokan. Legalábbis ők csendben hallgattak.
A virtuális felületen viszont akkor is üvöltött a virtuális nép. Felelősségvállalás terén nem sikeredett felnőtté nevelkedni.
Ennek a „félreneveltségnek” az egyik forrása az, hogy összekeveredett a „következmény” és a „büntetés” fogalma az elmékben. Az alapvető különbség, hogy míg a következmény (ahogy a neve is utal rá) logikai kapcsolatban van a cselekedettel, addig a büntetés nem feltétlenül, sőt, alapesetben nem, az a kivételes, speciális eset, amikor a büntetést formailag a cselekedettel logikai kapcsolatba hozzák.
Például ha a gyerek szétfocizza a szomszéd virágoskertjét, annak következménye, hogy vállalnia kell a felelősséget, ki kell állnia, és azt mondani: igen, én voltam. Vállalnia kell, hogy ha a szomszéd ezért valamilyen kompenzációt kér, azt – ha tudja – teljesíti. Logikai kapcsolat esetén a gyerek könnyebben megérti, hogy minden mindennel összefügg. Például ha pénzben kifejezhető a virágoskert újratelepítésének értéke, akkor levonják a zsebpénzéből. Vagy: megkapja a listát, hogy hány tő ez meg az kell, és menjen ki a piacra, szerezze be, ültesse el. Vagy egy hónapig heti kétszer menjen át füvet nyírni. A logikátlan büntetés az, ami bármi lehet: szobafogság, százszor leírod, ötven fekvőtámasz, egy hétig nincs csoki stb.
Ha emellett a szülői következetlenség is megjelenik, akkor teljesen eltéved a gyermek. Azaz, ha a szülőnek jó napja van, akkor bármekkora disznóságot is csinált a gyerek, elintézi egy „nem baj, Tompika, elsikáljuk a dolgot!”-tal, ha meg rossz napja van, azért is letépi a lábáról, mert rosszul áll a szempillája. Ettől aztán a gyerek tényleg nem fogja tudni hová sorolni sem a tetteit, sem a helyzeteket, sem önmagát. A legnagyobb bajt azonban abban látom, hogy sok szülő ma minden erejével igyekszik megóvni csemetéjét a következményektől (amelyekből tanulna, amelyek által megértené és átérezné a világhoz való szerves kapcsolódást), ellenben következetlenül és össze-vissza büntet (amitől pedig a gyerek úgy érzi, ki van szolgáltatva „az istenek haragjának”, tehetetlen, eszköztelen, a világ pedig kiszámíthatatlan, és nem is érdemes rendszert és szabályt keresni, mert nincs).
Láthatjuk tehát, hogy az ember működése és az új emberek, a gyerekek nevelkedése távolról sem nevezhető optimálisnak manapság. Még mindig nem jutottunk el azonban az alapkérdéshez, hogy miért borulnak ki tömegek a virtuális térben egy-egy szurikátás-gólyás-sünis-hóviharos ügy kapcsán. Ígérem, a következő (befejező) részben eljutunk egy lehetséges válaszig.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.