Nehéz családtörténet. Akinek sikerült feloldania egy transzgenerációs traumát: interjú A róka című film rendezőjével
Szívbemarkoló eseménysorral kezdődik Adrian Goinginger dédnagyapjáról szóló filmje, A róka (2024. március 4-étől vetítik a hazai mozikban). Egy kisfiút látunk, aki, úgy tűnik, szegényen, de boldogan él népes családjával valahol az osztrák hegyekben, a két háború között, mígnem a szülei egy gazdához adják szolgálni, eltaszítják maguktól, hiába tiltakozik. Felnövekedvén a sebzett, szótlan, magába forduló fiú katonának áll, és egy megmentett rókának adja minden szeretetét, próbálván óvni és rejteni őt a háborúban.
Az osztrák rendező már az első, igen szokatlan filmjével is felkeltette a figyelmet: saját gyerekkorát vitte vászonra, amit az tett különlegessé, hogy édesanyja heroinfüggőként nevelte. Véletlen lenne egy családban ennyi érdekes történet? Akkor azt kérdeztük tőle, miért lett az édesanyja szenvedélybeteg – úgy tűnik, most kaptuk meg igazán a választ.
Mennyire volt gyakori akkoriban, hogy a gyerekeket a szüleik elküldték szolgálni?
Az első világháború után az ország nagyon nehéz helyzetbe került, mi is rengeteg területet veszítettünk, és a hegyekben hatalmas volt a szegénység, még nem épült ki a turizmus. Ausztriában és Németország egy részén sokan nem tudták etetni a gyerekeiket, miközben küzdeniük kellett a téli hideggel is, ezért elküldték őket dolgozni jól működő gazdaságokba, ahol kaptak enni a munkáért cserébe, sőt, tanulhattak is. Csak Ausztriában többezer gyerek került ilyen helyzetbe. Ez egy valós, rendszerszintű probléma volt az akkori társadalomban, még nem volt szociális háló, ami segítette volna az érintett családokat. Az én dédnagyapámnak is tizenegy testvére volt, ami nem volt ritka, és ennyi gyereket nyilvánvalóan nem tudtak etetni a szülei.
Esetleg a film után kapott visszajelzéseket, megkeresték hasonló családtörténetekkel élő nézők?
Igen, már a film készítése közben is belefutottunk ilyen esetekbe, hiszen sokat interjúztunk, kutattunk azon a vidéken, végül igazán boldoggá tett, hogy A róka hatására született egy dokumentumfilm is ezeknek a gyerekeknek a történetéről.
Hogyan emlékszik vissza dédnagyapjára, fel tudta dolgozni ezt a sérülést végül?
Nem igazán. Soha nem beszélt a gyerekkoráról. Rengeteget mesélt a múltjáról, a háborúról, a rókáról, a háború utáni időszakról, de mindig 16-17 éves korától kezdődtek ezek a történetek. A háború előtt ácsként dolgozott, erről is mesélt, de az ennél korábbi időszakáról csak más rokonoktól tudok. Egyértelmű volt, hogy a gyerekkoráról nagyon fájdalmas beszélnie. Számomra egyértelmű volt, hogy minden, amin keresztül ment ezzel a rókával, annak érdekében történt, hogy begyógyítsa a sebeit, amelyeket elszenvedett gyerekkorában.
A film végén azt látjuk, hogy a főhős megtalálja édesapja levelét a háború végén az egykori otthonukban. Úgy tűnik, megérti, miért kellett elküldeniük a szüleinek, mintha meg is bocsátana. Ez a valóságban is így volt?
Nem, ez a levél nem létezett, azért emeltem a filmbe, mert a megbocsátás lehetőségét szerettem volna megmutatni, hogy lehetséges a gyógyulás. Volt egy olyan verzió is, hogy halljuk is az édesapja hangját a levél olvasása közben, de végül ezt elvetettem, ellentmondott volna annak a hideg, néma érzelmi megnyilvánulásoknak, amelyek ebben a történetben jellemzőek. A levél tartalmát a néző képzeletére bíztam. Amikor legutóbb beszélgettünk, azt mesélte, hogy édesanyja azért lett függő, mert nagyon szomorú gyerekkora volt, az apja alkoholistaként élt, az anyja elvitte őt a nagyszülőkhöz, vagyis az ön dédnagyszüleihez, és főként ők nevelték. Rájuk viszont úgy emlékezett vissza, hogy hidegek, távolságtartóak voltak vele.
Úgy tűnik, mintha transzgenerációs trauma hatását látnánk a családtörténetükön.
Igen, határozottan. A dédnagyapám nagyon sokat dolgozott és hű volt a családjához, igyekezett mindent megadni a számukra, szerette az állatokat és a természetet, a családját is, de nem tudta kimutatni az érzelmeit, hiszen nem tanulta meg a módját. Azzal tudta kifejezni a szeretetét, hogy dolgozott értük. Egy gyereknek azonban szüksége van a szeretet fizikai kimutatására, ölelésre, érintésre. Erre ő nem volt képes, ezért a gyerekei és az unokái, köztük az anyám is, egyedül érezték magukat. De nem mondhatjuk azt, hogy rossz apa vagy nagyapa volt, mert megtette, ami tőle telt, nem voltak képességei, hogy jobb kapcsolatot építsen ki a szeretteivel. Nem látott jó apapmintát az életében, hiszen az ő apja eltaszította magától.
Miért könnyebb az állatokat szeretni?
Az állatokkal nem kell beszélgetni, és ez az olyan emberek számára, mint amilyen a dédnagyapám volt, ez sok segítséget jelentett a kapcsolódásban. Egyébként sem volt egy beszédes ember, de egy olyan időszakban nőtt fel, ami teli volt csenddel. A film huszonhárom percében nincs emberi szóváltás, mert ez volt az általános akkoriban, egy csenddel és részben félelemmel terhelt világban. Számára könnyebb volt egy állattal kapcsolatot létesíteni, mint egy emberrel, mert az állatokról csak gondoskodni kell, ezt szinte nem is lehet elrontani, nem olyan bonyolult kapcsolat, mint az embereké. Az állatok hűségesek is. A dédnagyapámat a saját szülei küldték el gyerekként, mérhetetlenül hűtlenek voltak hozzá, az ő szemében elárulták, de a róka mindennap visszajött. Számára sokkal megbízhatóbb bizonyítéka volt ez a szeretetnek.
Úgy tűnik, önnek sikerült lezárni a transzgenerációs traumát, és az a furcsa, hogy ez az édesanyával kezdődött, noha ő heroinfüggő volt. A róla készült filmjében kézzelfogható a szeretet, egy nagyon kedves, törődő anyát látunk. Ő tudatosan figyelt erre?
Igen, határozottan eldöntötte, hogy nagyon szeretetteljes és gondoskodó anya lesz. Az alkoholista apja mellett az anyja, a nagyanyám nagyon sok időt töltött kórházban. Szerette a lányát, de nem tudta átadni neki ezt a szeretetet, mert nem volt jelen az életében. Az én
anyám tudatosan nekem adta ezt a sok szeretetet. Persze, ez nagyon nehéz volt a számára a függőség emiatt, állandó bűntudat gyötörte, hogy nem jó anya. De én nem így éreztem. Rengeteg időt töltött velem, sokat játszott velem és nagyon kedves volt. Számomra most
már nagyon könnyű átadni ezt a szeretet a gyerekeimnek, a mi életünkben már nincsenek drámák.
Az édesapja fiatalon halt meg, túladagolásban. Most már önnek is van két gyereke, milyen érzés apának lenni?
Négy filmet forgattam eddig és mindegyikben központi szerepe van a szülő-gyerek kapcsolatnak, tehát ez egyértelműen fontos a számomra. De minden embernek vannak tapasztalatai, véleménye erről a témáról, másoknak is érdekes, hiszen a korai kapcsolatunk
a szüleinkkel valóban erőteljesen befolyásolja a későbbi életünket. Volt egy pont, amikor számomra világossá vált A róka megírása közben, hogy ez egy apa-fiú történet. Nem a háborúról, nem a politikáról szól, hanem egy fiúról, aki megtanul megbocsátani az apjának. Ez az életemben egyébként nem releváns, apámat nem ismertem, nincsen bennem harag, édesanyám pedig megszabadult a függőségétől nyolc éves koromban, ezért nehezteltem rá, hanem büszke voltam. Ő végül daganatos betegségben halt meg később. Tehát ez a kérdés nem egyértelműen, inkább tudatalatt dolgozik bennem. Valóban nem volt apaképem, modellem, de vannak céljaim, elképzeléseim azzal kapcsolatban, milyen egy jó apa. Elérhető szeretnék lenni, akivel sokat lehet sportolni. Ezt például soha nem tehettem meg a
szüleimmel, ezért a gyerekeimmel szeretném. Az édesanyám legfontosabb tanítása a számomra az, hogy a pénz és az anyagi javak nem számítanak sokat. Extrém módon szegények voltunk, de nagyon boldog gyerekkorom volt, és próbálom tanítani a gyerekeimet is a legfontosabb értékekre. Tudom, hogy a szülők néha hibáznak, én is, de bízom benne, ezek nem nagy problémák, csak bocsánatot kell kérni. Ez néha nehéz lehet, habár nem a számomra, de a jó hír az, hogy a gyerekek mindig megbocsátanak. A gyerekek szeretik a szüleiket, tehát nem olyan nehéz ez. Igyekszem nagyon őszinte kapcsolatot kiépíteni velük. Eddig jól megy, habár nagyon kicsik még, négy és hat évesek, meglátjuk, hová jutunk.
Nagyon korán eldöntötte, hogy filmrendező lesz, sőt, 14 évesen kezdte el felvenni a beszélgetéseit a dédapjával, és már akkor tudta, hogy a történetét egyszer filmre viszi. Honnan volt ilyen erős hite önmagában, egy ilyen viszontagságos gyerekkorban?
Édesanyám támogatott, mindig azt mondta, hogy bármi lehetséges, és én ezt el tudtam hinni neki. Nagyon szerettem a filmeket, 11-12 évesen láttam a Forrest Gumpot, és akkor döntöttem el, hogy ezt szeretném csinálni. A dédnagyapámnak pedig olyan érdekes élete
volt, egyértelműnek gondoltam, ezt meg kell őrizni, filmre kell vinni. Húsz évet vett igénybe, de sikerült. A történettel akkor még nem igazán voltam tisztában, csak azt tudtam, hogy központi szerepe lesz benne a rókának.
Miért a Forrest Gump?
Ennek a filmnek az az érdekessége, hogy a főhős úgy viselkedik és gondolkodik, mint egy gyerek. Egyszerű ember, de nagy a szíve, és nem változik meg a film során, ami nagyon szokatlan egy főhőstől. Viszont mindenkit megváltoztat maga körül. Ez tizenegy évesen nagyon megérintett engem. Tiszta érzései vannak a szeretetben, szerelemben, és megváltoztat egy egész világot anélkül, hogy ezt egyáltalán felfogná. Szerintem még mindig a legnagyobb filmek közé tartozik, nagyon érzelemdús utazásra visz, nagyszerű alakításokkal, zenével.
Gyerekként maga is befolyásolta az édesanyja sorsát, ahogy korábban mesélte, felgyújtotta a lakást, és ennek hatására szabadult meg a függőségétől.
Igen, talán magamat láttam ebben, de az édesanyám mindig is le akart szokni, csak nehezen sikerült. De ez érdekes gondolat. Talán én voltam Forrest Gump? Mindenesetre A róka forgatása nem lehetett könnyű technikailag. Hat rókánk volt különböző életkorokban és két nagyszerű trénerünk sok türelemmel, tapasztalattal. A rókás jelenetek során nagyon kis stábbal dolgoztunk, hogy ne ijedjenek meg. Illetve Simon Morzé, a főszereplő sok időt szánt arra, hogy erős kapcsolatot építsen a rókákkal, így nem féltek tőle.
Azt szokták mondani, hogy gyerekkel és állattal garantált a siker: nehéz elkerülni ilyenkor, hogy túlságosan a gyerekekre vagy az állatokra irányuljon a fókusz?
Az én filmjeimben mindig sok érzelem van, és nem félek ettől, ezt szeretem. De nyilván ez tud túl sok is lenni. Úgy gondolom azonban, nem a róka érinti meg a nézőket ebben a filmben, hanem a főhős sorsa, a fájdalom a szemében, a csalódás és a szeretet, amit a róka iránt érez. Ez a film nem működhetett volna Simon játéka nélkül, és valóban sok minden elromolhatott volna benne. Aggódtam, hogy túl sok politika fog kapcsolódni hozzá. Gondoltam arra is, hogy áthelyezem a történetet az első világháborúba, miután a másodikhoz rengeteg erős vélemény, érzelem, asszociáció fűződik, ami nem tartozik a történethez, elviheti egy teljesen más irányba. Az akartam, hogy egy egyszerű katona legyen a főhős, és annak is lássuk. Végül nem változtattam meg az idejét, mert nem tartottam volna hitelesnek, de sikerült távol tartani ezeket az asszociációkat, úgy gondolom.
Van még olyan családi történet, amit filmre vinne?
Nem, végeztem a családdal! De a következő filmem is igaz történeten alapul majd, egy fiatal anyáról szól, aki elveszíti a férjét és a két gyermekét egy balesetben. Az illető hölgy írt egy könyvet is a történetéről, ami itt Ausztriában elég ismert, nagyon szomorú sorsa volt, de már jól van, újra férjhez is ment. Ez a gyász, a feldolgozás története lesz, de nyilván szól a szülő-gyerek kapcsolatról is, csak egy másik szemszögből. Eleinte bizonytalan voltam, hogy valóban végigvigyem-e, de végül arra jutottam, hogy számos embert érint a gyász, nem
feltétlen a halálhoz, de akár egy váláshoz kapcsolódóan is, és ez a film tudna reményt adni. Nagyon egyedi és megérintő módon szól a traumáról.
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.