A saját szüleitől ki védi meg a gyerekeket?
„Anya, Apa! Kisfiúként mindent megtettem, hogy megismerjetek és megszeressetek. Az eredménye viszont csak annyi lett, hogy magamat kezdtem egyre kevésbé ismerni és szeretni. Csak azt érzékeltem, hogy folyamatosan bántottatok, és azt akartátok, hogy szűnjek meg létezni. Sok mindent megtettetek azért, hogy ártsatok nekem. Tölthettétek volna másképp azokat az éveket. Feleslegesen pazaroltátok a bántásomra az energiáitokat. Túléltem.”
András 38 évesen tudta először kimondani és kézbe venni a tényt, hogy bántalmazott gyerek volt. Hisz „nem történt vele semmi rendkívüli”. Van még az övéhez hasonló millió egy történet ebben az országban… Az apja szigorú mérnök volt, maximalista, vonalas, az anyja minisztériumi ember – ő pedig (állítólag) makacs, akaratos kisgyerek. Kijárt neki a verés – mondták a szülei -, mert másból nem értett. Rengeteg gyerekhez hasonlóan András is úgy gondolta, hogy az rendben van, ha megütik. Kicsi volt ahhoz, hogy felismerje, hogy a szüleivel valami nagyon nagy gond van… Két frusztrált ember, akik céltalan és dühös életük minden feszültségét a gyerekükön verték le. Állandó volt náluk a vita, a kiabálás, az okolás, a hibáztatás… Abban viszont egyetértettek, hogy Andrást verni kell. Meg is tették. Felváltva, naponta…
Volt, hogy a fiú a konyhaablakon ugrott ki előlük a körgangra, és csak azután mert hazaosonni, miután a szülők lefeküdtek. Volt, hogy a szomszéd nénitől kért védelmet, és volt olyan, hogy pizsamában menekült kora reggel az iskoláig. Az osztályfőnöke nem mert kérdezősködni, mert a szülők keze messzire elért.
András számára nem a fizikai fájdalom volt a legszörnyűbb, hanem a szégyen, a megalázottság, és a kiszolgáltatottság.
A traumát nem az ütés által keltett fájdalom, vagy seb okozta,
hanem az, hogy azok bántják, akik létrehozták őt!
Hisz ő azzal az „ígérettel” született a világra, hogy szeretni fogják, és megvédik. És mikor ez nem így történt, András is saját magát okolta, a szüleit pedig tökéletesnek tekintette. Azt gondolta, hogy biztosan ő az, aki nem érdemli meg a szeretetet. Hogyha ő másfajta gyerek lett volna, akkor az apja és az anyja jobban szerette volna. András úgy okoskodott, hogy azért érzi rosszul magát, mert rossz gyerek, nem pedig azért, mert rosszul bánnak vele. Sokáig azt hitte, ha jobb lesz, ha jobban tanul, és a sportban még többet teljesít, akkor jobban fognak vele bánni, és ez reményt adott neki.
András 14 évesen merészkedett el a körzeti orvoshoz, hogy megmutassa a sebeit és a véraláfutásait. Segítséget szeretett volna kapni, de az elképedt orvos inkább felhívta a Fontos Ember Szülőket, majd szóról szóra elhitte nekik, hogy András zűrös kamasz, és megrögzött hazudozó.
Ezek után ezt írta a naplójába: „Várom a jövőt, amikor önálló lehetek. Addig megtanulok csendben maradni és taktikázni. Úgy teszek, mintha feladnám, de közben túlélni tanulok. Elviselem a verést, mert egyszer úgyis kiszabadulok innen. Próbálok segítséget kérni, de nem hiszem, hogy jönne valaki. Bezárkózom. Passzívvá válok, nem lázadok.”
Andrást az erőszakra tanították a szülei, ő mégsem ezen a nyelven „kommunikál”. Középiskolai tanár lett, hátrányos helyzetű, és bántalmazott gyerekekkel foglalkozik.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.