A saját tűzhely boldog melege

Néha úgy érzem, talán száz esztendeje már, hogy nem rendelkezem lakással, egyszersmind otthonnal, saját tűzhellyel. Hibáztatni persze senkit nem hibáztathatok, magam szedtem föl a horgonyt, álltam ki a garázsból, lovagoltam ki a városból éjszaka, mikor a korgó gyomrú vihar és a szél átsöpört az utcákon.

Azóta arcukat cserélgető városok, ideig-óráig használatos albérletek következtek, melyek között volt patakra néző, térre néző, éjszakai, sárga szívdobogású lámpára néző, de volt kollégiumi szoba is, egybe nyíló titokzatos lakóval, akivel csak a nyomaink érintkeztek és csak onnét tudtam merre jár, hogy éppen eltűnt a borotvahab és a fogkefe a csapról.

Persze az igazi otthon soha nem jön vissza már, hiszen az igazi otthon az, ahol esténként apánk valamivel elbíbelődve gyakran pillantott a tűzhely felé, ami előtt anyánk állt, s elgondolkodva járatta körbe a fakanalat az aktuális lábosban.

Mi, átkozott kölkök pedig úgy vártunk a készülő falatokra, mint azokra a szavakra, amikkel még télvíz idején is föl lehetett fűteni a konyhát, a szívünket, szóljanak ezek a szavak a leghétköznapibb eseményekről, tényekről, elgondolásról, mindenesetre anyánk mondta apánknak és jó volt odabújni ezekhez az esti szavakhoz.

Azt szokták mondani, hogy abban a városban vagyunk igazán otthon, ahol van valakink a temetőben. Különösen igaz ez olyanokra, akik a világ, az ország különböző pontjairól csöppentek oda valami bánatos esővel. Addig nem mondhatták honosnak magukat, amíg nem volt kiért kiballagni hófehér krizantémokkal a temetőbe. Így aztán, amióta kiestem anyámék szájából, a folyóval fölékszerezett szülővárosomban, akár már otthon is lehetnék, de hát olykor fúj, fúj a körmendi felszél és hordja messze a havat.

A másik felfogás, hogy az otthont a saját tűzhely különbözteti meg az idegen érzetekről, mint régen, gyerekkoromban is minden este az átmelegedett platnijú tűzhely körül üldögéltünk, amit lengyel tojásbrikettel lakatott jól édesapám.

Az igazi férfi az, aki a saját tűzhely varázslatát képes megteremteni, fölépíteni az emlékeiből, az érzéseiből, gondoskodó ösztöneiből.

Mert ott az esti, átmelegített szavaknak kitörölhetetlen illatuk és ízük lesz, amit majd a gyermekeink visznek magukkal, mint valami konyharuhába rejtegetett sült gesztenye melegét.

Megpróbáltam, mint ahogy sokan megpróbálják, nagyon hittem benne, ráadásul a minta is torokszorítóan tisztességes volt. Nem sikerült. Mégis azt vallom, hogy a saját tűzhely vonzása mindvégig ott lesz bennünk. Hiszen mennyire jó letelepedni azok asztalánál, akiknek ez megadatott. Olyankor nem a hiány sajog bennem, hanem valami különös bizonyosság, hogy mégis, csak azért is, nekem is sikerült.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

14 − hét =

hirdetés