A szerelem mindent legyőz? Könnyebb lett volna elmenni, de maradtam, mert ez a nagyobb feladat

A kapcsolatunk elején, amikor szerelemes voltam, mindenre képesnek éreztem magam. Sebezhetetlennek éreztem magunkat, és megoldhatónak minden problémát. Kételyem sem volt, hogy nem unott közhely, hogy a „szerelem mindent legyőz!”.

Nem kerestem válaszokat, mert kérdéseim sem voltak. Ha mégis jött egy döccenő, a könnyeim gyorsan felszáradtak, az indulataim elcsitultak, és kész voltam egy békülő ölelkezésre. És ez így volt rendjén.

Péter imádott; elfogadott úgy, ahogy vagyok. Hogy pörgök, sokat beszélek, hogy zizgek, hogy hajlamos vagyok helyette is beszélni. Hogy túl nagy felelősséget vállalok mások sorsáért, hogy fontosak számomra a gondoskodó részletek. Elfogadta azt is, hogy kell nekem a könyveimmel, a gondolataimmal és az alkotással töltött idő – hogy időnként magamra csukom az ajtót.

A kapcsolatunk elején ünnepeltem, hogy mennyivel békésebb, türelmesebb, mint én, hogy mennyivel többet tűr – és hogy nem lehet kihozni a sodrából. Azután rájöttem, hogy ennek a nagy tűrésnek van másik oldala is. Hogy Péter nem vállal fel konfliktusokat, nem harcol meg helyzeteket.

Tiszteltem benne, hogy bár múltbéli rossz döntések terheit és traumáit cipeli, meg sem érzi a súlyukat. De amikor kórházba került infarktusgyanúval az elfojtott stressz miatt, már nem ünnepeltem őt annyira…

Szerettem azt, hogy szeret dolgozni; hogy szenvedélyesen bele tud merülni a munkájába. De amikor eltűnt az időérzéke emiatt, pedig nagy szükségem lett volna rá, vagy a munkájára hivatkozva a végtelen ködébe tolt el fontos, határidős ügyeket, már inkább komfortzónás hárításnak láttam ugyanezt.

Tetszett, hogy „mérlegel”. Később már keservesen megfájtam, hogy valójában halogat.

Lenyűgözött, hogy mennyi időt tölt velem, köszöntem minden pillanatot: az éjjelit, a reggelit, a délutánit, a bevásárlóst, a beszélgetőst, a filmnézőst, az evőst, a bealvóst… De évekkel később már idegesített, hogy a munkáján kívül nem jár sehova; hogy csak kollégái vannak, valódi barátai nincsenek – és meg is elégszik ennyivel!

Az első „felébredéseimnél” még ott volt a tapintat. Nem akartam bántani Pétert azért, amilyen – pedig volt belőle anyagi és emberi veszteségünk is jócskán. Feldmár András írja le varázslatosan, hogy „…semmi nem fontosabb ahhoz, hogy boldogok legyünk, mint a szabadság, és az, hogy ne kelljen fizetni az együttlétért a szabadságunkkal. Ha ketten együtt vagyunk, úgy jó együtt lenni, hogy egyikünknek sem kell megváltoztatnia önmagunkat, ahhoz, hogy a másikkal legyünk. Ha én magam tudok maradni, és te magad tudsz maradni, és mégis élvezzük egymást – egymás társaságát –, az nagyon jó.”

Nem akartam Pétert megváltoztatni, de valami kezdett nagyon, nagyon elromlani. Én dühös mártír kezdtem lenni, mint az anyám, ő pedig úgy puffogott velem, ahogyan a beomlott hangulatú vasárnapi ebéd felett a szüleivel szokott.
Megijedtem attól, hogy gyűlt bennem a harag, kopott a tisztelet, és eltűnt a vágy. Rémültem ismertem fel, hogy nem bánom, amikor a gyerekek későn fekszenek le, ha legyűr minket a fáradtság, és soha nem jut egymásra időnk.

Muszáj volt ránézni magamra, magunkra és újra megtalálni a helyünket egymás mellett. Pétert persze nehéz volt rávenni az önismereti munkára… Bólogatott, meghallgatott, értette a tudattalanba csúszott események hatalmát, picit meg is kapirgálta a szüleivel való kapcsolatát, meghúzott egy két csavart itt, kifényezett néhány karcolást ott – de komfortzónán belül maradt. Ismét.
Beláttam, hogy az ő útjáért és érzelmeiért nem tudok felelősséget vállalni, csak saját magamért. Kézbe vettem a személyes történetemet, így össze tudtam kötni, hogy miért vonzottak az elején Péter azon tulajdonságai, amik később rosszba fordultak, és hogy miért keserítenek ezek ennyire, miért váltanak ki indulatot belőlem.

Könnyebb lett volna elmenni, de maradtam, mert ez a nagyobb feladat.

Visszaszeretni a férjembe, megjavítani, ami elromlott, újraépíteni, ami ledőlt. Évekkel ezelőtt kimondtam neki az igent. Elköteleződtem magunk mellett. Ez az érett szeretet útja. Kemény munka. Minden nap csinálni kell, minden egyes nap!

 

 

Lejegyezte: Bíró Rita life coach

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

három + 8 =

hirdetés