A tolltartóm
Takarómba bugyolálva olvasom a novellát. A Janák Kinga szarban van. Na meg még néhányan. A Janák Kingának ellopták a tolltartóját. Iskolagyűlést rendelnek el, nyomozzák a csillogó vackot, itt aztán addig senki haza nem megy, míg a Disney-s cucc elő nem kerül.
A Janák Kingán látszik, hogy ez neki halál ciki, bánja már, hogy szólt, leszarná az egészet, csak legyen vége. Az ebéd elmarad, izzadnak a tenyerek, a tornateremben zokni- és szájszag terjeng, ablakot nem nyitnak, hányinger. Hányinger az éhségtől, a megfélemlítéstől. Mennének már. Ki haza, ki külön angolra vagy fuvolaórára. A Magdi orvoshoz sietne, az anyja kint várja. A tanár ötödször mondja el: addig innen senki sehova, míg a tolltartó elő nem kerül. Pedig mákos tészta az ebéd, de ha senkit nem érdekel… én végül is ráérek…
A földigiliszta boncolásánál láttam ezt a fényt a szemében. Végre valami, ami kimozdítja a monoton hétköznapokból, a kávészagú tanáriból. Esküszöm, élvezi! Vérgeci módon kínoz, faggat, fenyeget. Egyszer csak Kriszta feláll, nem vesz levegőt, látszik, hogy még egyszer átfuttatja a fejében. Baszd meg, Kriszta, nem kell! Ne mártírkodj, untig elég, ha hetente meglocsolod az osztály növényeit és mindig van nálad sebtapasz meg tampon! Nem néz rám, és nem tudok szólni neki, hogy mekkora nagy marha. Az elszántságát látom, amikor megfeszül a szája, és csak reménykedem, hogy mást akar mondani, de elhangzik a mindannyiónkat megváltó: „Én voltam!”
A takarómat feljebb húzom, fázom. Az emlékek cikáznak. Kriszta, rosszul emlékszel! Nem Disney-s volt a tolltartóm, és nem Magdit, hanem Esztert várta az anyja. Feri bácsi nem boncolt földigilisztát, nadály volt az, biztos vagyok benne.
Rád viszont nem emlékszem, nem volt Kriszta az osztályban. Ki vagy te, aki ezt megírtad? Nincs az a csillagállás, ami alatt ez véletlenül kiszaladhatott a tolladból. Írok egy mailt.
„Szia, Kriszta! Honnan a név, honnan a történet?”
Azt írja, gyerekkorában együtt táborozott egy Janák Kinga Dóra nevű lánnyal, megtetszett a név, őrizgette vagy 30 évig, aztán megírta. A történeteit pedig sokan magukénak érzik, meg is írják neki. Reméli, nem baj a név felhasználása. Gyorsan gépelem a választ. „Dunaharaszti napközis tábor? Aztán leveleztünk is?” Te küldted nekem a párnarágót és a csillogó matricákat? De szép volt! Micsoda nagy barátnők voltunk! Megosztottuk a csokinkat, a csörgős nejlonzacskót és a titkainkat.
Azt írja, úgy emlékszik, leveleztünk is, még egyszer rátér a névre. Reméli, nem baj, hogy használta, üdvözlettel. Megszédülök, ahogy olvasom. Te szép, kék szemű lány! Te igaz tollú írónő! Te családanyák mintaképe! A példás örökbefogadó szülő! Azt írod, hogy üdvözlettel? Jóvá kell tenned! Add vissza a nevemet! A pajkos, cinkos barátságot! Nem, ma már nem kellesz, de az, ami volt, ahogy emlékszem rád, a szép, kedves Kriszta, aki pillangót rajzolt a borítékra, az kell!
A tolltartót megtarthatod!
Írta: Gombor-Janák Kinga
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
