Valakinek nem kellettél. A visszautasítás és ami mögötte van

Lehet-e az életet visszautasítások és elfogadások soraként jellemezni? Nem. Elvégre ez egy olyan fokú leegyszerűsítés, ami már-már túlzó, sőt a jóérzés határát súrolja. A következőkben mégis ezt fogjuk tenni, ugyanis nem egyszer derült már ki, végső soron az a baj, hogy ott és akkor visszautasítottak, kiközösítettek, ellöktek, kidobtak, vagyis elutasítottak minket. Az ilyen halálos sebek írják a sorunk, amiket aztán cipelünk egy életen át.

„Nem történt semmi különös!” – mondhatná bármilyen megfigyelő. Egyszerűen újra megéltünk egy ízig-vérig emberi sajátosságot: valakinek nem kellettünk. Csakhogy ennek bekövetkezte a poklok poklát hozta el számunkra, s, ami olyan könnyű megfigyelőként, legalább olyan nehéz résztvevőként, mikor a saját sorsunk negatív fordulata kerül terítékre.

A különös az, szinte valamennyi életterületen megdicsőülhetünk, vagy a kínok kínját élhetjük át, ha elfogadnak minket, vagy nemet mondanak ránk. Ez egy szülő-gyerek hétköznapi beszélgetésben éppúgy súlyos kérdés, mint, amikor beadjuk álláspályázatunkat, vagy pályát választunk, esetleg módosítunk, vagy az első randinkra készülünk az új kiszemelt személlyel, netán amikor később bemutatjuk őt anyósjelöltjének (anyánknak), vagy baráti társaságunknak. Vajon elfogadják a választásainkat és általuk minket magunkat?

Meglepően sokan rettegnek bárminemű visszautasítástól, így sorskönyvükben épp azon helyzetek minimalizálását tűzik ki célul – sokszor tudattalanul –, amikor bekövethet a nagy „Nem!” valakitől, valahol, tulajdonképp a bárkitől, de különösen a fontos személyektől.

Kerülik a nemeket, s ebben az állandó szlalom-játékban végül az élettől kapnak egy nagy ’Nem’-et, hiszen a menekülés hatja át perceiket, óráikat, napjaikat.

„A legrosszabbtól félünk, a legrosszabbtól tartunk, és ezzel kivívjuk magunk ellen a legrosszabbat.” Norman Cousins

Sokszor teljesült már be ez a mondás. De van vajon másik út? Tehetünk mást, mint eddig tettünk? A válasz egyértelműen egy könnyed igen, azonban, mint minden, ez is magyarázatot követel.

Egyrészt érdemes különválasztanunk magunkat az egyes szituációktól. Mert, bár mi magunk a sok-sok különféle helyzetben adott viselkedésünk összességének átlaga vagyunk, az egyes szituációban megvan a lehetőség, hogy függetlenedjünk. Nem minket utasítanak épp el, hanem azt a szerepet, amibe kerültünk. S ez nem merő önáltatás.

Évekkel ezelőtt karrier-tanácsadásra járt hozzám egy 38 éves hölgy. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őt Otíliának. Masszőr volt és épp állást keresett. A harmadik konzultációnkra készültem, 11 órát ütött az óra, tudtam, Otília egy percen belül megérkezik, hiszen eddig is pontosan érkezett. Így is történt. Hatalmas mosollyal orcáján jelent meg irodám ajtaján. Lendület, energia, pozitív életszemlélet jellemezte, s arcáról egyszerűen nem múlt el a mosoly. Gondolatban hátradőltem. „Ez nagyszerű. Megvan az új állása, a mai már csak egy egyszerű záró beszélgetés lesz közöttünk” – gondoltam. Rögvest kiderült, hatalmasat tévedtem. Otília első mondata: „Imre, képzelje, idefele jövet bementem két szépségszalonba!” Hangja derűs, vidám tónusban egy pillanatra megállt, majd ekképp folytatta: „De…, de úgy hajtottak el, mint annak a rendje. Esélyem sem volt.”

Ebben a pillanatban bizonyos lettem, Otíliának hamarosan összejön egy új állás. Merőben ritka ez a belső attitűd. Képes volt felmérni, nem őt utasították el és tessékelték ki a munkáltatók, hiszen, még csak nem is ismerik, azt sem tudják, ki ő. Nem. Egy masszőrt utasítottak el, aki épp vette a bátorságot és személyesen kopogtatott az ajtajukon. Ez egy szerep volt, ami épp nem jött be, de ettől nem dőlt kardjába, nem kezdte el sem a világot, sem önmagát szidni, hanem kívül maradt a visszautasítás körén.

Másrészről érdemes megerősítenünk egyedi, ránk jellemző sajátosságainkat. Nem akarunk kilógni a tömegből, hiszen, ha láthatóvá válunk, nő a konfrontáció, s egyben a visszautasítás esélye. Inkább beleolvadunk, s csak sopánkodunk. Aztán egyszer-egyszer mégis kidugjunk fejünket a vízből, de olyan esetlenül, és olyan átlagosan, hogy természetesen megint a visszautasítást tapasztaljuk majd meg. [Ez nem csoda, hiszen a mai agyonmarketingelt világban mindenki csak a szépen becsomagolt, egyedi – vagy annak látszó – tartalomra figyel, vagyis ránk nem.] Így zárjuk be önmagunk az átlagosság ketrecébe és utána vagy a világot vagy magunkat vádoljuk, hogy miért nem kellettünk már megint. [Megjegyzés: milyen érdekes, hogy korábban az „átlagos” jelző nem pejoratív szó volt, ma már viszont nincs fiatal, aki átlagos szeretne lenni; holott bizonyos tulajdonságokban kifejezetten előnyös, ha „csak” átlagosak vagyunk.]

A második kiút tehát, ha át tudjuk ütni a világ ingerküszöbét, akár randiról, akár állásinterjúról, akár egyéb területről van történetesen szó. Sokszor meglepődnek álláskeresők, amikor ezt kérdezem tőlük egy tréning reggelén: „Mutatkozz be úgy, hogy egy hónap múlva is emlékezzünk rád!”

Sosem a legjobbat keresik ugyanis, ez egy közhiedelem. Valójában alkalmast keresnek, aki még egy-két szubjektív elvárásnak is megfelel.

Nagyon nehéz úgy megfelelnünk akár a magánéletben, akár a munkaerőpiacon, hogy unalmas hangon, unva a saját szövegünket arról beszélünk, mennyire nincs is bennünk egyediség. Pedig van. Ha valaki azt hiszi, hogy nincs, akkor valójában csak nem lelte még meg.

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus

Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.