Csörög az adventi csend
Az Advent vers. Mert a vers halkabban szól a prózához képest és az adventi napok halkabbak, bármennyire is zajossá változtatja mindenféle bazári őrület. Legalábbis halkabbnak kellene lennie. És nem a meggyújtott gyertyáktól, nem a naptári napok kegyetlen pörgésétől, sokkal inkább attól a lángtól, ami még pislákol bennünk.
Könnyű volt gyereknek lenni az Adventben, könnyű volt várakozni, hiszen a gyermekkor maga a várakozás. A bennünk pulzáló türelmetlenség, hogy milyen jó volna már elengedni anyánk kezét és hajadonfőtt állni a szeles hóesésben. És mennyivel nehezebb most, amikor a túlzott várakozás valójában a léptek felgyorsulása a végső hóesés felé. Ami után nincs szürke párafelhős lélegzet, nincs több izgalom és vágyakozás sincs, csak csend és hó és halál.
Így aztán, ebben a korban, talán jobb is abbahagyni a várakozást. Nemrég valaki, egy fényporos presszóban tartott felolvasáson kedvenc macskája elvesztéséről beszélt. Nem akarta használni sem a meghalt, sem az elpusztult szót, a megdöglöttről nem is szólva. Egyszerűen annyit mondott, hogy a cica „elmúlt”. És akkor jöttem rá, hogy nincs is ennél jobb kifejezés a halálra, talán még hálás is voltam a szóért.
A szüleimre gondoltam, a barátaimra, akik „elmúltak”. Mint, ahogy elmúlik az eső, elmúlik valamelyik évszak, egy forgolódós, savanyú álom, egy nyomasztó munka, egy szúrós, végtelennek tűnő hiány. Minden elmúlik, joggal szelídítette tehát az előadó a pusztulás kegyetlenségét egy egyszerű szóvá, ami csak annyi volt: „elmúlt”. És ezt hallva talán elmúlt a félelem is.
És ha elmúlik minden, akkor érdemes lassabban szedni a lábunkat, komótosabban kortyolni a fűszeres, fölforrósított bort, hosszabban nézni egymás szemébe. És jobb volna halkabban szólni, mint a vers a prózához képest, a hóesés a záporhoz képest.
Csörög a csend bennem. És minden és mindenki, ami „elmúlt”.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
